Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

II. A rendezőképzés

tában kell lennie, sonasem szabad megrekednie. Ámde ennek az állandóan növekvő labirintusnak egyúttal úgy kell épülnie, hogy mindjárt az első pillanattól fogva készen álljon a lebontásra, módszeresen egyre mélyebb hasadékokat kell vágni a falaiba, hogy amikor elérkezik az alkalmas idő, akkor ez az egész bonyolult alkotmány egy ügyesen irányzott csapástól - akárcsak a paraméterén megütött kristály - egy csomó más, nem kevésbé szép és érdekes kristálydarabra hulljon szét.

És kinek kell a jelenkori szinház építőjének s egyúttal megsemmisítőjének lennie?

A rendezőnek, egyedül csak a rendezőnek.

Szabadjon itt megjegyeznem, hogy én nem értek egyet a rendezésnek azokkal a definícióival, amelyeket bizonyos szinháztörténészek megpróbálnak összetákolni, de nem helyeslem azt a szegényes szerepet sem, amelyet a szinház életében kegyeskedtek rábizni a rendezőre. Az én szememben a színházban minden a rendező, ő a szinház lelke, vére és agyveleje. Nem ismerem el felette állónak a szinház igazgatóját, még akkor sem, ha a legkitűnőbb irói vagy ujságirói hirben áll is. Vagyis nem fogadom el, hogy a rendező függhet egy ilyen hivatlan személyiség nagyképűségétől, dilettantizmusától vagy üzleti kombinációitól. Nem ismerem el fölötte állónak a dramaturgot sem, aki vagy egy ravaszul igy nevezett igazgató vagy egyszerűen csak irodalmi referens. Nem ismerem el a szinpadraállitót sem. A szinpadraállitás megelőzi a rendezést, voltaképpen nem egyéb, mint az a rendezői koncepció, amelyről állandóan beszélünk, az a "belső rendezés", amely aztán a rendező szinpadi munkájában ölt testet.

A rendezői munkának szinpadraállitói és "szoros értelemben vett" rendezésre, túlnyomórészt rendezői-szinészire való kettéosztása nem egyéb, mint legtöbb í'endezőnk- 31 -r