Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VII. A "Halka"

utolsóig, tehát szó sincs semmiféle szociális igazságtalanságról vagy szociális hosszúról. Ha a két szerelmes közül az egyik szerencsétlenebb, úgy ez bizonyára Janusz stb. Az ilyen következtetésekre azt felelhetnők, hogy a szinpad nem a pszichopatológia tanszéke, sem pedig a reakciós agitáció szószéke - ha egyáltalán érdemes volna ilyesmire válaszolni.

Nem csoda, ha az ilyen pszichológiai és - bárki bármit mond - politikai alapról kiinduló rendező úgy utasította Halkát, hogy igen nagy bizonytalansággal közeledjék a kápolnához és a kezében tartott lángoló fáklyát azonnal oltsa el, mihelyt a szinfalak mögötti kórus válaszol az orgonaszóra. Hiszen az volt a cél, hogy a bűnös nő az ájtatos ének hangjára rögtön felismerje bűnét és elhatározza, hogy tulajdon halálával teszi azt jóvá. Az effajta alapvetően reakciós és visszataszitóan érzelgős felfogást láthatóan elősegíti maga a zeneszerző is, amikor a parasztkeserüség enyhítéséért fohászkodó kórr.3 kíséretével a megtört leánynak ezt a logikátlan énekszöveget adja a szájába: "Hála néked Istenem! Hála, hála néked, égi irgalom!" és befejezésül még egyszer elénekelteti vele gyönyörű áriáját, a hegyipatak hullámcsobogását vagy talán valamilyen angyali kórus hangszereit utánzó hárfaszó kíséretével, és ebben az egészen derűs énekben a csodálatos módon meggyógyult zavart eszű leány keresztényi módra mindenkitől bocsánatot kér és mindenkit megáld, beleértve azt is, aki elhagyta őt.

A zenei és énekelt szöveg fonák interpretálásán, sőt meghamisításán, a nem megfelelő színészi arcjátékon és a drámának ellentmondó szituációkon alapuló puritán szédités azonban mégsem sikerűit soha.A nézők szidták a szinház rossz munkáját, de a népi operából csak előtört annak igazi tanulsága. Ugyancsak nem sikerült a csalás a rendőri s a még szigorúbb burzsoá cenzúrának sem.- 128 -