Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VII. A "Halka"

tam hangját..."). A Halka uj kiadása ezen a helyen feleslegesen emlegeti a szokásos utalásokat, némiképp felbátorítva a felületes lelkületű énekeseket és rendezőket, hogy kerékbetörjék Moniuszko zenéjét.

Az utolsó nagyjelenet, a hagyományos felfogásban, inkább törődött Halkával az énekesnővel, mint Halkával az emberrel, a dráma hősnőjével. Tehát még egy alkalmat adott a primadonnának, hogy hangmüvészetét csillogtassa a recitativókban, az ariosókban, a cavatinában és a cantilenában. Evégből aztán természetesen felmentette őt bárminemű szinészi alukitás alól, azon a cimen, hogy az állítólag összeegyeztethetetlen a szerep hangkövetelményeivel. S nem is önkénytelenül, hanem teljes tudatossággal, tendenciózusan kiirtották a fináléból annak egész eszmei alapját, ostobán szembeszegülve azzal a gondolattal, amelyet Moniuszko és Wolski beleadtak halhatatlan müvükbe.

Az álszent és népellenes rendezés nagy igyekezettel ködösítette el Halka leendő anyaságénak kérdését. Ezt nyilván abból a célból tették, hogy a nézőkbe beleoltsák a meggyőződést: a szegény elmeháborodott nő a másállapotot is csak úgy képzeli be magának, mint sok más dolgot is... vagy: amit a gyermekről, kinek anyja lesz, mond, épp oly túlzás, mint az, hogy önmagát Janusz asszonyának nevezi, ki is kiáltva ezt teli torokból, holott mindnyájan jól tudjuk, hogy a Janusznak csak a szeretője. Utasították tehát az énekesnőt: ezt a mozzanatot úgy kell eljátszania, hogy a nézőknek az a benyomása támadjon, mintha csupán az ő fantáziájában létező gyermekről volna szó, ami "meghal éhen... kis kezét kitárja, hasztalan esdekel sirva"; e látomásnak természetesen azon a ponton kell feltűnnie, ahol a Halka által annyit emlegetett, hivott szinpadi isten rejlik, tehát a nézőtéri csillár mögött, s ezt a látomást pantomimszerüen kell ábrázolnia,- 126 -