Jersov, Pjotr: A színészi alkotás. I. - Korszerű színház 59-60. (Budapest, 1963)

IV. fejezet: A látomás megelevenítése

Előfordulhat, hogy helyes kiejtéssel és tiszta dikcióval kimondott szavak lélektelenek, holtak maradnak# így beszélnek pl. néha olyan emberek, akik kitünően megtanultak egy idegen nyelvet, de anyanyelvükön gondolkoznak, s az ismerős érzelmi tartalmú szavakat olyan nyelvre fordítják le, amely számukra mintegy feltételes, hiányzik belőle a szubjektív, egyéni színezet. így sorolják fel egy névsorból teljesen ismeretlen emberek nevét, igy olvassák fel néha előre megirt szövegből mások előadását és a hivatalos dokumentumokat .

S igy jár a színész is, aki jól megtanulta a dikciót, az artikulálást és a kiejtést, de figyelmen kivül hagyja a szóbeli cselekvés belső, pszichikai oldalát.

Magától értetődik, hoey ostobaság lenne tagadni a beszédtechnika (vagy akár a mozgástechnika) jelentőségét a szinész művészetében. De mindkét technikát meg kell különböztetni a cselekvés pszichotechnikájától, még ha az utóbbit legelemibb fokozataiban vizsgáljuk is. A beszédtechnika - a dikció és a kiejtés — csak a szóbeli cselekvés pszichotechnikája első fokozatának külső oldala.

Ez a pszichotechnika már első fokozatában is egységet követel és nem engedi meg, hogy elválasszuk egymástól a lelki és a testi tényezőt: a képzetet (látomást) és a kiejtést.

Amíg és amennyiben egyes szavakról (a megrajzolandó kép elemeiről, nem pedig a kép egészéről, amelyről a későbbiekben lesz szó) van szó, ez az egység gyakorlatilag attól függ, konkrét-e és szubjektiv-e (azaz gazdag-e) az a képzet, amelyet a szinész a kimondott szóval kifejez.

A kimondott szó kifejezhet csupán általános fogalmat is, de lehet olyan általánosítás is, amelybe a beszélő gazdag, konkrét és szubjektív gondolatot igyekszik belevinni. Az előbbi esetben az algebrai jelek tipusába tartozó elvont jelképekhez közeledik) a második esetben ahhoz a konkrét tárgyhoz, amelyről beszélt.- 153 -