Jersov, Pjotr: A színészi alkotás. I. - Korszerű színház 59-60. (Budapest, 1963)

IV. fejezet: A látomás megelevenítése

 szóbeli cselekvésben a beszéd hangjai játsszák ugyanazt a szerepet, amelyet a szótlan cselekvésben az izommozgások. Mint ahogy a szótlan cselekvés eseteiben az ember izommozgásaiból "olvassuk ki" céljait, azok alapján találjuk ki érdekeiket és ismerjük fel emberi lelkének életét, azok révén fogjuk fel gondolatait, céljait, érdekeit és jutunk el belső világához. Itt persze mindez sokkal bonyolultabb, mint a szótlan cselekvés eseteiben, minthogy az elhangzó beszéd önmagában is összehasonlithatatlanul bonyolultabb jelenség, mint az izommozgás. Most azonban nincs rá szükségünk, hogy ezt a kérdést különlegesen megvizsgáljuk.

A szinész számára a beszéd hangzása a darabban számára előirt beszéd hangzását jelenti. A szinész a szöveg szerzője által szótárilag és nyelvtanilag már kiformált beszédnek "ad hangot". Ezt a szöveget kell átalakítania a szóbeli cselekvés egységes pszichofizikai folyamatává.

Az olyan szinész, aki lebecsüli a látomásokat és csak azzal törődik, hogy beszéde jól hangozzék a színpadon, ugyanannak a veszélynek teszi ki magát, mint az a szinész, aki csak mozgásával törődik. Az olyan szinész, aki lebecsüli a beszéd hangzását, ugyanannál: a veszélynek teszi ki magát, mint az a szinész, aki lebecsüli a mozgást, mint már erről az előzőkben beszéltünk.

Mielőtt Sztanyiszlavszkij létrehozta volna a szinész művészetéről szóló tudományt és különösképpen a szóbeli cselekvés tanát, a szinész közvetlen kötelességének tartották, hogy hangvételeit megformálja. Nem egyszer a szinész egész szereptanulási munkája nem állt egyébből, mint hogy megkereste a hangvételeket, kidolgozta őket, s a taglejtések és a testtartások begyakorlásával együtt megtanulta a hangvételeket is. Ez rengeteg színészt megmerevedett, holt formákhoz, deklárnáláshoz, stilizált illusztráláshoz, még gyakrabban pedig megjátszáshoz, hamis hangokhoz és sablonokhoz vezetett el.- 148 -