Jersov, Pjotr: A színészi alkotás. I. - Korszerű színház 59-60. (Budapest, 1963)

IV. fejezet: A látomás megelevenítése

Egész más a helyzet a színészi művészet esetében. Megint oda kell visszatérnünk, hogy a színésznek a cselekvés logikáját csak azért kell különlegesen tanulmányoznia, mert a színpadon nem valóságos, hanem feltételezett, elképzelt, á valóságban nem létező körülmények alapján kell cselekednie. Egyébként a színésznek a szöveget is a darab szerzője bocsátja rendelkezésére; azért éppen ilyen s nem más szöveget ad szereplői szájába, mert ezeknek a személyeknek, a maguk logikájának megfelelően ilyen szavakra van szükségük. Amíg a színész el nem sajátítja ezt a logikát, a szerep szövege idegen számára, nincs joga és alapja, hogy elmondja.

Ha a darab szereplői valóban élők, akkor csak a szükséges szavakat mondják el, mindig valamilyen céllal, s mindig világosan elképzelve (látva) azt, amiről beszélne* és amit partnereiknek el kell képzelniük (látniuk kell).

Ezért ha a szinész nem tárja fel a szövegben, s a szöveget tanulmányozva nem teremti újjá az alak elképzeléseit, látomásait, és ha ezek a képzetek és látomások nem merülnek fel agyában újra minden alkalommal szövegének mondásakor, akkor ezekkel a szavakkal nem is cselekedhet a viselkedés logikájának megfelelően.

Ez a szóbeli cselekvés logikájának első és legáltalánosabb törvényszerűsége.

Minden normális ember számára a közvetlenül érzékelhető, konkrét és reális tények a legmeggyőzőbbek. Ezért minél aktívabban cselekszik az ember szavaival, annál inkább törekszik arra, hogy az általa rajzolt kép tökéletesen konkrét, anyagilag érzékelhető tárgyakból és folyamatokból álljon; igy annál inkább "tárgyiasitja" a legelvontabb fogalmakat, a legfantasztikusabb képzeteket, még azt is, ami természeténél fogva nem anyagi.

Ebben gyakorlatilag az első és a második jelzőrendszer kapcsolata nyilvánul meg. Minél inkább érdeke az embernek, hogy átalakítsa partnere tudatát, annál inkább- 146 -