Piscator, Erwin: A politikai színház - Korszerű színház 56-57. (Budapest, 1963)

A Piscator Színpad megszületése

emelt a talapzatra: önmagát. Többé már nem az egyén, a saját egyéni, személyes sorsával, hanem maga a kor, a tömegek sorsa az új drámairodalom hősi tényezője.

Elveszti ezáltal az egyén személyiségének tulajdonságait? Kevésbé gyűlöl, szeret, szenved, mint az előző nemzedékek hőse? Bizonyosan nem, de minden érzelmi komplexus más látószög alá kerUlt. Többé nem ő egyedül - elkülönítve, egy önmagának való világ - éli át a sorsát.Elválaszthatatlanul összekapcsolódott kora nagy politikai és gazdasági tényezőivel, vagy ahogy Brecht egyszer kiélezte: "Minden kinai kuli, ha meg akarja keresni az ebédjét, arra kényszerül, hogy világpolitikát csináljon". Minden külső és belső megnyilvánulásában korszaka sorsához kapcsolódik, bármilyen legyen is az álláspontja.

A ml számunkra a színpadon az embernek, mint társadalmi tényezőnek van jelentősége. Nem az önmagához való viszonya,nem az istenhez való viszonya, hanem a társadalomhoz való viszo - n y a áll a középpontban. Ahol megjelenik, ott egyszersmind megjelenik vele együtt az osztálya vagy a rétege is. Ahol konfliktusba kerül - erkölcsileg, lelkileg vagy ösztönszerűen -, a társadalommal kerül konfliktusba. Ha az ókor a sorshoz való viszonyát nézte, a középkor az istenhez való /iszonyát, a racionalizmus a természethez, a romantika az érzelem hatalmaihoz való viszonyát - egy olyan kor, amelyben a népen belüli kapcsolatok, minden emberi érték revíziója,az összes társadalmi viszonyok megváltoztatása kerUlt napirendre,nem nézheti másképpen az embert, mint kora társadalmához és társadalmi problémáihoz való viszonyában, vagyis mint politikai lényt.

Ha a politikainak ez a túlhangsúlyozása - amelyben nem mi vagyunk hibásak,hanem a minden életmegnyilvánulást

73