Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)

Vlagyimir Magar: Keserű szemrehányások

az oroszországi Színházi Társulat, s többnyire ezek a kiküldetések sem annak jutnak, akinek szüksége lenne rá.

Bz is hozzájárul, hogy a színész alkotó művészből hivatalnokká váljék, aki - mint minden más szovjet dolgozó - becsületesen teljesíti kötelességeit: ir,számol, jelentést állít össze, beszámolót készít, a színházban pedig: sir, nevet, monológokat mond, meghal a színpadon - egyszóval mindent a rendező utasításai szerint tesz, néha pedig az órájára néz, megkéri az ügyelőt, hogy itt "hajtsa" egy kicsit az előadást, mert ma még el kell jutnia ismerőse névnapjára... Az ilyen apróságok miatt eltűnik a színházból az alkotás légköre, a politikai tudatosság és több más olyan fontos tulajdonság, amely mindig szóba kerül, amikor a jelenkori színjátszó művészet kérdéséről vitatkozunk.

Nos, hát milyennek kell lennie ma a színjátszó művészetnek? Ki szükséges hozzá, hogy a színházban ne szűnjék meg a lelkesedés és ne hunyjon ki az ihlet, hogy minden színházi együttes egy véleményt valló alkotó művészek baráti családja legyen?

Tanúja voltam egy esetnek. Az egyik színházban egy fiatal színészt tehetségtelennek minősítettek és éveken át csak jelentéktelen szerepeket adtak neki. A rendezők nem bíztak benne és nem foglalkoztak vele. A szerencsétlen flőtásnak egy másik színházhoz kellett szerződnie. És lám, azok, akik tehetségtelennek minősítették, most csodálkoznak: "a mi... /itt megnevezik a színészt/ micsoda hősöket alakit, a legmagasabb kategóriába tartozik!" Nem tudom megítélni, vajon ritkák-e vagy gyakoriak az ilyen esetek, de mindenesetre el kell gondolkoznunk a dolog felett.

A színésznek ma egy percre sem szabad elfelednie, hogy a kommunizmust épitő nép számára alkot, amikor a színpadon megformálja napjaink hőseit, akiknek "soha nem