Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
J. Poljakova: A hagyomány fonákja
75 "színészi" hangvételekkel. Az 6 Asztrovjában azonban túltengett a cinikus, méghozzá nem a cinikus filozófus, hanem a gyakorlati cinikus, aki szinte nyárspolgár már. Érthetetlen volt, miért vonzódnak az emberek ehhez az Asztrovhoz, az volt az érzésünk, hogy nem erdőt ültet, hanem a maga kis gyümölcsöskertjét. Ebben a földhözragadtságban és a képnek ebben a primitívségében a "csehovizmus" sablonjai mutatkoztak meg: valósághűség és közben a költészet, a csehovi emberszeretet, darabjai zeneiségének hiánya. Ezért Resetnyikov Asztrov-alakitása nem a jövőé volt, hanem a múlté, annak a külsődlegesen mindennapi színháznak a múltjáé, amelynek megmerevedett formái lassítják a művészet haladását. 2. "Társadalmi hősre van szükség" Csodálkozik-e ma a néző, ha a színpadon kolhozbrigádot lát vagy diákokat az egyetem előtti rakparton vagy tudóst a laboratóriumában vagy akár az első ürutast? Világos, hogy nem csodálkozik, feltéve, hogy a néző nem először van életében színházban. Megszokta az őróla és kortársairól szóló darabokat és azt akarja, hogy minden uj előadás érdekesen és frissen beszéljen erről. Amikor azonban negyven évvel ezelőtt a fiatal szovjet köztársaság polgárai először látták meg a színpadon önmagukat - a komisszárokat, a matrózokat, a munkásnőket -, olyan volt ez, mint egy nagy és örvendetes felfedezés . És valóban, a színház és a nézők számára uj világ nyilt meg az uj korszak embereivel. Ezek a vöröskendős és bőrkabátos hősök sokkal távolabb állottak a Művész Színház értelmiségijeitől, mint emezek a Művész Szin-