Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
Alekszej Batalov: Mi az, hogy új?
44 színész az üres színpadon: ez már színház. Egyetlen mozdulatával visszaadhatja a sokarcú életet, miközben a legkifejezőbb díszletek színész nélkül mégis csak díszletek. A kitalálás és a valóság között az egyetlen összekötő láncszem a színész, akinek a szerző és a rendező ad színpadi életet, ő az egyetlen, aki mindig a néző kortársa. A rendező már régen más városban dolgozik, a szerző két évszázada meghalt, a színész azonban ma felel a színpadon az emberekkel szemben minden gondolatért és játékképért. Éppen ezért a színész elsőnek érzi meg önmagán nemcsak saját maga, hanem mások tévedéseit és hibáit is. Ezért a színészi technika fogásai és alkalmazkodásai észrevétlenül, de szó szerint napról napra változnak. Ennek következtében a színész marad mindig a színház legmozgékonyabb, mondhatni legforradalmibb tényezője. A tehetséges, lelkiismeretesen képzett színész, akiben az iskola a gyakorlati szokásokon kivül kialakította és felszínre hozta az egyéniséget is, bármilyen irányzathoz tartozó drámai színházban játszhat. Ennek élő példái az olyan színészek, akik Meyerholdnál és Vahtangovnál kezdték, azokról már nem is beszélve, akik a Művész Színház iskoláit járták ki. Azoknak a fiatal színészeknek a listája pedig, akik nagyszerűen játszanak más színházban, mint ahol tanultak, könnyen kitölthetné ennek a folyóiratnak valamennyi oldalát. A jó színész művészi életrajzába könnyedén belefér minden - a varietétől az akadémiai színpadig. Csak az a fontos, hogy a színész higgyen az éppen soron lévő rendezői elképzelés szükségességében és komolyságában, hogy az aján-5* a Szovjetunióban teljes színházak is kaphatnak az érdemes, illetve kiváló művésznek megfelelő címet: az ilyen színházat akadémiai színháznak nevezik. Moszkvában a szovjet hatalom első éveiben három szinház kapta meg ezt a cimet: a Nagy Szinház, a Kis Szinház és a Művész Szinház.
