Bojadzsijev, Grigorij: A színház költészete - Korszerű színház 49-50. (Budapest, 1963)

Teátralitás és igazság

A teátrálitás problémája különös élességgel vetődött fel az utóbbi években, s ennek a nagy művészi feladatnak a gyakorlati megoldásán kitartóan ügyködik sok színészünk és rendezőnk.

Talán még soha nem közeledett úgy a művészet epikus szerkezete a Urához, a lirai, egyéni érzelmek pedig még soha nem jutottak ilyen epikai erőhöz és jelentőséghez. A hazafiság érzése talán még soha nem vált ennyire az egyéni boldogság eszméjévé, a hős sorsa a szovjet ember saját sorsává.

A néző nem azért megy a színházba,hogy kielégítse elemi kíváncsiságát. Meg akarja ismerni azt, amit még nem ismert meg teljesen, «miről gondolkodott, de még nem alakult ki benne róla világos kép. A néző a színházban általánosításokat követel, azt akarja, hogy a kor magasrendU eszméi hassák át, meg akarja érezni a nagy felszabadító háborúk szellemét, utánozni akarja a színpadon látott embereket, az ő gondolataik, az ő szenvedélyeik, az ő önfeláldozásuk mintájára akar élni.

A néző mintha azt mondaná: "Ismerem ezeket az embereket az életből, az életben azonban a hős mellettem, az oldalamnál áll, a művészetben viszont belémköltözik, képzeletem ereje ad neki életet és amikor legördtU- a függöny, a hős nem hagy el engem: vére az én szivembe ömlött, gondolatai megmaradnak az agyamban. A művészet felajzotta képzeletemet, megrendített és most több erőt és szenvedélyt érzek magamban a harcra. Jobban megismertem a világot és ettől jobban megismertem önmagamat".

Ebben áll a művészet legnagyobb feladata, s a színház soha nem birkózhat meg vele, ha szégyenlősen a kulisszák mögé rejtőzik és kifejezőeszközeinek egész gazdagsága és változatossága helyett unottan hiteles, a lényeget nélkülöző inszcenálásokat ajánl osak föl a nézőnek.

A színháznak nincs joga félni a képzelet szárnyalásától, nem kell szégyellnie alkotó fantáziáját. Semmi sem károsabb a színház számára annál az elképzelésnél, hogy most- 38 -