Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)

I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek

A gúnyos kornak céltábla gyanánt,

Hogy lassan mozgó ujját rámszögezze!

S még ezt is elviselném szivesen:

De ott, ahol a szivem őrizem,

Ott, ahol eldől életem-halálom,

A kútfő, melyből életem patakzik Vagy elapad - fia onnan is elűznek!...

Vagy posványt látni ott, nyüzsögve fajzó Rühes varangyokat... Fordulj el innen,

Türelem, ifjú, rózsás ajkú angyal,

Az én szemem is mord, mint a pokol.

/Kardos László fordítása/

A különbség nyilvánvaló: Shakespeare a szinész feladatává az érzelem kifejezését teszi, Racine - az előadást és a leÍrást. Shakespeare számára a szinész a fő tényező - neki kell a szavak alapján megteremtenie a valóságot. Racine számára a szinész eszköz, akinek a lehető legjobban kell előadnia a költői müvet. Shakespeare-nél az alkotás csak a színpadon válik befejezetté; Racine-nál már a szövegben készen van. "Az alak, a jelmez és a világos deklamáció volt körülbelül minden - mondja Honzl a Diderot Színházi cikkek cimü müvéhez irt előszavában -, amit a klasszicista francia dráma az előadástól kívánt. E dráma eszköze nem az álakitás volt, hanem a szónoklás!"

Diderot száz évvel később kelt Szinész-paradoxonja a klasszicista hagyományból indul ki: "A nagy szinész csodálatraméltó bábu. Zsinórjait a költő tartja - minden Borocskában meghatározza számára az alakot, amelyet magéra kell öltenie." Az iró számára minden eleve adott - a klasszicista esztétika szilárd kánonjában. A szinész számára minden eleve adott - a drámairó szövegében. A véletlen kizárt, eltérést nem tűrnek, a színésznek a legtökéletesebb és legengedelmesebb eszköznek kell lennie, mert teljesítenie kell az előírást: "A drámairó nem habozik szükiteni a valóságot... Kizárja a rendetlenséget, a jeleneteket egymáshoz hangolja, bevezetőkkel magyaráz, fokozza az érdeklődést, távolról késziti elő a fordulatokat és ügyesen előre- 53 -