Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)

I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek

kozik. Ha ezt nem érzik, joggal mondhatják el B. T. A. Hoffmannal: "A művészetről való puszta locsogás miatt nem jutnak el az alkotáshoz - s ha néha az embernek olyan érzése támad, hogy mégiscsak hoznak a világra valamilyen gondolatot, szörnyű hűvösségük elárulja, mennyire távol vannak a mától..

Ha a kritikus azt követeli, hogy a művész alkotó viszonyban álljon a társadalomhoz, úgy ezt a valóságot kritikáiban sem tükrözheti vissza csupán passzívan, követelményeit nem másolhatja le másodkézből. Ha a színészektől kifejező művészi beszédet kiván, nem követelheti ezt olyan nyelven, amely e kifejező és szép nyelvnek éppen ellentéte. Ha a művészektől a szocialista eszmények magaslatán álló étoszt kiván, a művészeknek látniuk kell, hogy ő maga, mint kritikus és állampolgár hogyan lép fel ennek az étosznak szellemében. Ha azt kívánja, hogy a művészek önmagukkal szemben igényesek legyenek, életével és Írásaival neki kell példát adnia, milyen mértékig tudja ezt az igényességet önmagára vonatkoztatni. Saját küzdelmének intenzitása, szavainak és cselekedeteinek egysége hat, ez dönt kritikusi sorsáról. Talán szónokiasnak hat - de nem bánom: a kor és a művészet, amelyet a korból és a kor számára teremteni akarunk, könyörtelenül és feltételek nélkül azt követeli, hogy életünk és munkánk egységet alkosson. Ilyen egység nélkül elpusztul a művészet. És a kritika? Erőtlenné válik - és ezáltal értelmetlenné is. Nem könnyű dolog kritikusnak lenni e korban. De ha megszilárditjuk a művészekkel szembeni követelmények normáit, ideje, hogy megszilárdítsuk a normákat kritikusainkkal szemben is.

íaalda azt mondta: kritikus csak az lehet, aki az életben szörnyen csalódott és a kritikához való jogát legszemélyesebb fájdalmas csalódásával váltotta meg. Ez a tegnapi társadalom rombolójának vallomása, aki eltávolodott e társadalomtól, mert megsejtette a végét.