Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

A színház művészetéről

hogy ebben se kövesd a szokást. Sokszor emlegetik nekünk, hogy a meiningeni társulat minden egyes tagja, a Julius Caesar tömeg jeleneteiben, a maga külön szerepét játszotta. Ez nagyon izgalmas kuriózum lehet, nagyon vonzó egy meglehetősen bolondos közönség számára, amely természetesen igy vélekedne: "ó, milyen érdekes, az ember elmegy és láthatja, amint egy bizonyos ember a sarokban a saját kis szerepét játssza! Milyen csodálatos! Pontosan, aint az életben!" És ha ez a mérce, ez a célkitűzés, akkor minden rendben is van.

De tudjuk, hogy nem ez az. A tömegeket tömegként kell kezelni, mint ahogy Rembrandt, mint ahogy Bach és Beethoven kezeli őket, és a részletezésnek semmi köze a tömeghez. A részlet nagyon jó dolog önmagában és a maga helyén. De nem keltheted a tömeg benyomását azzal, ha részletek nagy mennyiségét halmozod egymásra. Csak azok az emberek hoznak létre tömeget a részletek nagy mennyiségéből, akik szeretik a körülményességet; és sokkal könnyebb dolog részleteket halmozni egymásra, mint olyan tömeget alkotni, amely szép és érdekes, A színpadon, ha erre a részletező szerkesztésre törekednek, azon nyomban a naturálishoz fordulnak. Ha tömeget akarnak ábrázolni, vagy mondjuk, egész Rómát, mint a Julius Caesarban, száz embert toboroznak össze és mindegyiknek megmondják, hogy játssza el a maga kis szerepét. Mindegyik önmagát játssza, a saját kiáltásainak ad hangot; mindegyik kiáltás más, bár legtöbbjük csak másolja a leghatásosabbakat, úgy hogy az első húsz előadás vége felé már mindnyájan ugyanazt a kiáltást szólaltatják meg. És mindegyiknek megvan a maga akciója, amely az első húsz előadás után szintén a leghatásosabb és legnépszerűbb akcióra cserélődik ki; ilyen módon karlengető és üvöltő hangú emberek aránylag tisztességes tömegét lehet összeállítani és néhány ember számára hatalmas tömeg benyomását lehet kelteni. Másokra viszont mindez egy vasúti pályaudvar nyüzsgésének a benyomását teszi.

93