Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

Kulcs az életemhez

külföldiek voltak, mert az olaszok komolyaknak tűntek a szememben; könnyednek látszottak, nem németesen ernstnek, nem rajongónak - csak komolynak; csendben tanulták mesterségüket vagy művészetüket és csak nagyon keveset beszéltek róla.

Ezeket az embereket figyeltem én szivesen napról napra, amint súlyos gondolatokkal jártak-keltek. De éjszaka felé még komolyabbakká váltak és valóban úgy tűnt, mintha a nagy halottak keltek volna életre előttem, árnyak formájában: igen, raegeskiidtem volna, hogy érzem elhaladó lépteiket. És igy olyan bátorság töltött el, amely fenn északon már kezdett elhagyni, ügy éreztem, hogy ezek a kísérteties árnyak nagyon barátságosak, és mikor nappal lett, mohón siettem megnézni a müveket, amelyeket maguk után hagytak. Hogy eljussak az egyik palotához vagy festményhez, egész házsorokon kellett végigmennem,amelyeket mind azok az emberek épitették, akiknek árnyai estefelé körüllebegtek. Minden ház a tökéletes épitészet egy darabjának bizon ült; diszes vagy dísztelen, de tökéletes épitmény. Ezeket látva jól eszembe véstem, hogy épitőikból hiányzott az előbbre jutás személyes becsvágya - csak jó munkát akartak végezni. Firenze naponta szolgáltatott bizonyitékot, miközben csendben sétáltam, emberek és művészek igaz lelkének bizonyságai között.

Csak erre volt szükségem. Én is jól akarom végezni a munkámat és nem törődöm vele, "előbbre jutok"-e vagy sem.

1907. február: Magányos, nagyszerű napok Itáliában

Én nem tartozom azok közé a VAS természetek közé, akik sohase tekintenek hátra, csak mennek, mennek, és minden gondolatuk és megingathatatlan elhatározásuk előre irányul. Én, sajnos, igazán nem vagyok igy. Sokszor tekintettem vissza, gyakran és szivesen mértem fel, mit hagyok magam mögött - és néhány olyan munkát végeztem el, amelyről csak úgy nyilatkozhatom, ahogy levelekben vagy levelezőlapokon szokás irni:

59