Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

Kulcs az életemhez

Kalandozzunk még egy kicsit. Gondolkodva és érezve,érzéssel telve és gondolkodva, jártam le és föl - bukdácsolva és csatangolva - kifulladva és álomban - de mindig és mindörökké, mint ahogy ezután is mindig, apámra gondolva. Néha hirtelen fel kell pillantanom, egy ajtó nyílását hallva. Nem! ez a kis Edy volt - akit utána a legjobban szerettem - mindig ott volt, kéznél - jóbarát - és milyen barát - de apám sose volt mellettem: és igy történt, hogy nagysága és mérhetetlensége egyre nőtt - látomás és valóság, ha igaz lehet, megszállottság - apai örökség - áldás.

Mindig igy cselekszik a szeretet és igy válaszol a szeretet elvesztésére - valahogy igy.

Ma már korcs Hamlet vagyok - de ez nem számit. Ez csak közelebb hoz a szellemhez - de most már két szellemről van szó. Apám és anyám. Nem tudom megmondani, vajon boldogok-e vagy boldogtalanok. Én, legyen nappal vagy éjszaka, azon veszem magam észre, hogy feléjük fordulva, mosolygok.

Nem is annyira a mai emberek számára irom én le ezeket - inkább a meg nem születettek, a halálom utániak számára. Kinek volna ma ideje megáilani és meghallgatni? - holnap majd bőven lesz idő.

Ophelia nem volt az életemben - a színpadon sem tűnt fel nekem olyan nagyón fontosnak, mert vak voltam - ó, az a kötés a szemen! - csak egy szegény lányt láttam benne, aki ki akar játszani. Az életben sohasem találkoztam vele. Azok az asszonyok és lányok, akikkel összetalálkoztam, szinte kiemeltek önmagámból - olyankor megszűntem Hamlet lenni - az lettem, aki éppen akartam - és reméltem, hogy egyik vagy másik alakom tetszeni fog egyiknek vagy másiknak. Mert legmélyebb, igazi örömömmé az vált, hogy tessem az asszonyoknak - és egy-kettőnek tetszettem is. De sokszor úgy éreztem, hogy er csak színjáték - nem valóság - mert a valóságot Apám és Anyám jelentette és lám, hová vezetett engem ez a valóság! "Nem, nem, nem - nem

20