Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)

A színész

princípiumtól és ezáltal a művészet területéről a pszichopatológia területére viszi át.

Az élethü átéléshez nem kell színésznek lenni, mert az élethü átélés egyáltalán nem specifikus jegye a színpadnak.

Képzeljük el például valamely bikaviadalban azt a pillanatot, amikor a megsebzett torero meghal az arénában. Senki sem kételkedhet benne, hogy halálát őszintén /vagy élethűen/ éli. Ellenkezőleg, átélése mindazokat a legmagasabbra fokozott tulajdonságokat mutatja, amelyek a naturalista szinház nézőpontjáról kiindulva, értékesnek tűnhetnek. De vajon műalkotássá válik-e ezáltal, alkotó színészi elemmé?

Nem. Ehhez az átélésnek más ismérvre van szüksége, mint az őszinteségre és az élethüségre, mert különben, amint az idősebb Coquelin1^ Színművészet cimü munkájában találóan megállapítja, "minden színésznek sírnia kellene, hogy a nézőt megrikassa, a logika szerint le kellene innia magát, hogy részegeket ábrázolhasson és ahhoz, hogy gyilkos szerepében léphessen fel, hipnotizőrt kellene kérnie, aki belészuggerálja, hogy valamelyik kollegát vagy legalább a súgót leszúrja." Coquelin ebben a vonatkozásban rendkívül érdekes és jellemző esetet mesél el az életéből. "Vendégjátékra utaztam. Az egész éjszakát a vonaton töltöttem. Reggel próba volt, é3 nyomban utána gyalogkirándulásra vállalkoztam. Este a Kalandorban Hannibált játszottam. Ismeretes, hogy a második felvonás vége felé Hannibal elalszik, miután Fabrice, aki ki akarja őt kémlelni, leitatja. A részegséget úgy játszottam, mint máskor, sem rosszabbul, sem jobban. Amikor azonban az elalvás következett, arait ábrázolnom kellett, olyan kellemesnek tűnt számomra és olyan fáradtság fogott el, hogy öntudatlanul is

^ Coquelin, Benőit-Constant /1841-1909/ nagy francia színész.- 30