Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)
Beszélgetések az ifjúsággal
mindent előkészített volna, és nekem mégis arra kell kényszeritenem, hogy forduljon vissza. Az volna az eszményi állapot, ha maguk már odáig juthatnának el, hogy nem lenne szükségük semmiféle pedagógus rendezőre, hanem a rendező csak az előadás szervezője lehetne. Mi az alak? Amikor elolvasnak valami féle müvet, az olvasottak alapján feltétlenül kialakul magukban valamiféle belső látomás és megérzés, miközben megmutatkoznak ebben egyéni hajlamaik is, amelyek esetleg a szerző adott elgondolásával szemben állnak, esetleg szerencsésen egybeesnek vele. Az, ami ilyen módon kialakul tudatukban, az az alap. Két vonalon jön létre: belsőn és külsőn. Elolvastam például a Revizort. Valamilyennek látom Hlesztakovot. Miből alakult ez ki? Kiderül, hogy ebből: "ó, Oszip, mondd meg az uradnak, nagyon szép fiú!" - aha, tehát a vidéki lányok szépnek találják! "Nem, nem zálogosítom el, nem adom el a frakkomat, rém jó dolog uj frakkban megérkezni, forgolódni..." - tehát piperkőc. Kezdek elmélyedni és a következő alakul ki bennem: urifiu, mellette az öreg szolga, féktelen, felelőtlen, rendkívül könnyelmű, de emellett képes olyan tűzzel, olyan fontoskodva megszólalni, hogy valamiféle magas közhivatalnok látszatát kelteti. Figyelmem középpontjában mint legfontosabb ennek az alaknak a szempontjából, az a jelenet merül fel, amikor a polgármesternél Hlesztakov leitta magát és olyan valószinütlenül hazudozni kezd. Létrejött tehát a külső alak, s rögtön kitapinthatóvá vált a belső is. ügy gondolom, hogy ritkán talál bele valaki egyszerre az alak középpontjába, magjába, vagyis abba a magba, amely már a darab és az előadás magja is lehet - a társadalmi szempontból legmélyebb magba. Hiszen Hlesztakov nem egyszerűen hazug a vadásztörténetek kedvelőinek típusából. Ez olyan vonás benne, amely általában reálisan létezik az emberi természetben, reális vonás, de Gogol felnagyítja. Tudja a fene, miért hazudik az ember.- 93 -
