Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)

Beszélgetések az ifjúsággal

Hogyan érhetjük ezt el? Egy időben meggyőződéssel hirdettem, hogy a színházban különleges előadásokat kell tartani erről. Bár be kell vallanom, ennek roppant nagy veszélye is van. Agyamban egy sereg professzort ifci-zsgáIgatok végig és menten el is vetem valamennyit. Tudom, hogy elmélyülten tanulmányozzák az Írókat és könyveket Írnak róluk. De egyiküket sem engedném ide magukhoz. Egyiküket sem! Hogy miért? Mert a megközelitési módjuk nem művészi, sőt azt mondhatnám, nem is igazán emberi. Túlságosan didaktikus igys gondolatok és szavak halmaza, amelyek nem nyugtalanitják a színész lelkét, ennek nincs emocionális hatása, nem készteti szárnyalásra a színész képzeletét. Mindez helyes, tanulságos, jó, de semmiben sem segiti a színész képzeletét, hogy rezgésbe hozza bármilyen idegét vagy képzeletében bármiféle képet hozzon létre. Még azt is mondanám: nem adja vissza az illető szerzőt eltöltő varázst. Talán ebben az értelemben legjobb professzorok rendezőink lennének,mert ők érzik az alakok szinháziságát. De akárhogy van is, ez nagyon fontos: felütni egy oldalt, elkezdeni olvasni.... nem tudjuk, ki a szerző.... egyszerre csak elérünk egy oldalhoz, a fejünkhöz kapunk: "Úristen, ez Lev Tolsztoj!" vagy "De hisz ez Gogol!" vagy "Ez Osztrovszkij!"

Turgenyev, Goncsarov, Osztrovszkij, Gogol, Piszemszkij - mind-mind más irói arculat. Miben különböznek? A maguk színészi tevékenységében nagyon fontos, hogy ezt analitikusan elemezzék, mert Így juthatnak el a szerző stílusának megteremtéséhez az előadásban, a hiteles alakok megteremtéséhez. Nagy Íróink mindegyikének sajátos a viszonya az élethez, az emberekhez. Osztrovszkij például, mondhatnám, epikusán jóindulatú. Bár persze a szabad, fényes és tiszta, nemes élet hive, nem pedig a kispolgárifeudálisé... a lényeg azonban epikus jólelküsége. Bölcs szeme nyugodtan tekint az életre és behatol az emberi alak mélyébe.- 91 -