Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)
Beszélgetések az ifjúsággal
az élményei is bekerültek a néző életébe - hol csak önön élményeinek ellenőrzéséül, hol a környező élettel való asszociációként. A művészet része lett az életnek. Azt gondolom hát, hogy a mesterségbeli tudás ilyen mélységes "indíték" nélkül, az alakba és rajta keresztül a darabba való mély beleélés nélkül nagy örömet válthat ki az előadás alatt, az életbe azonban nem kerül bele. Az esetleg kisebb mesterségbeli tudással, de mély érzelmekkel és gondolatokkal, ás fertőzőképességgel tali szinészi alakítás sokáig megmaradhat a nézőben és része lehet életének. Számomra csak az az igazi művészet, amely igazán csak már az előadás után kezd élni. Mesterségbeli tudás vagy élő ember? - ez nagyon bonyolult kérdés. Nagyon bonyolult dolog beszélni az élő emberről a színpadon. Próbáljuk csak megfogni, ml az élő ember! Számunkra élő ember az a színész, aki élő embert alkot, aki nem illusztrál, hanem igazi idegeivel fertőz. Be kell vallanom, hogy sok évtizedes elméleti beszélgetések és művészi munka után is istentelenül szegénynek érzem magam a szinháztudományi kutatókkal összehasonlítva, akik cikkeket és könyveket Írnak. Arról már nem is akarok beszélni, hogy nem tudok olyan nyelven és olyan mesterien Írni, mint ők - ebben én nem érhetem utói őket, de amellett előttük minden olyan nagyon világos. Bennem azonban időnként teljesen összekavarodik ez az egész bonyolultság. Én magam is azt mondom, hogy a mi színházunk az élő ember színháza. Ezt úgy értem, hogy itt kevesebb a sablon, mint a "nem élő ember" színházában. A Kis Szinház pl. kisebb mértékben az "élő ember" színháza. A mi színészeinknél is látok sablonokat. Mi azonban harcolunk ellenük, a mi munkánkban ez a legfontosabb: harc a sablonok ellen. Odaát meg művészetként rögződnek meg... Volt egy hires színésznő, Duse,^ aki talán a leg- 1 1^Duse, Eleonora /1859-1924/ a századforduló körüli évek világhírű olasz tragikája.
