Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

nyáikra. A forma csiszolatlanná, hamissá és tulhajtóttá vált.

A hhavai keletkezését Aszalténak, a XIV. századbeli költőnek, énekesnek és színésznek köszönheti, aki magas kasztbeli bráhmáncsaládból származott. Aszalta alacsonyabb kasztból házasodott, ezért a rangjabeliek megvetették. így hát a zenét, a színjátszást és a költészetet használta fel, hogy megkeresse kenyerét. Fiai és unokái folytatták a színművészet ápolását, és igy terjedt el a bhavai.

A bhavai-együttes általában tizennégy színészből áll. A polgármester, aki házanként négy annát szed be, gyűjti össze a pénzt az együttes eltartására. Az ellátás és a szállás díjtalan. Az éjszakai előadások fáklyáihoz az olajat a falu olajárusa bocsátja rendelkezésre, a fazekas agyagedényeket és csészéket ad. Két bhangal - hosszú trombiták, amelyeket színészek fújnak - jelzi a színjáték kezdetét. Tüzes mennydörgéssel töltik meg a levegőt és erőt adnak a színészeknek. Staccato hangjai jelzik egy-egy ének kezdetét és végét, jelt adva a művészeknek a fellépésre: ezek egy közeli, szalmával fedett fészerben tartózkodnak, ahol átöltöznek vagy vizipipát szívnak. Feszültséggel eltelve vár az összezsúfolt tömeg. A bhangal váratlan, sivitó hangjai belehasitanak a sötétségbe és felszólítják a közönséget, nyisson keskeny utat, amelyen át a színészek beléphetnek. És most a trombita rövid, szaggatott hangjaitól kisérve megjelennek a színészek két égő fáklyával, amelyek megvilágítják útjukat.

A színészek magas, éles hangja versenyre kel a trombitaharsogással. Az ének és a tánc gyakoribb és fontosabb, mint a darabok prózai dialógusa. Noha a tánclépések nem nagyon változatosak, mégis érzékeltetik a feszültség, a várakozás és a cselekmény csúcspontjait és változó hangulatait. Ugyanazok a lépések különböző hangsúlyuk által felváltva ábrázolhatnak királyt, koldust, pénzkölcsönzőt vagy pásztort. A csillogó jelmezek ritmust és mozgást