Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról

indiai szinház még egy ideig továbbra is különösen fogékony lesz az európai és az amerikai szinház legújabb fejleményei iránt, minthogy veÄik együtt része annak a nagy egésznek, amelyet nyugati stilusu színháznak nevezhetünk. Ebben a vonatkozásban majdnem biztosra vehető az asszimilálódás ténye.

Az "asszimilálódás" szó azonban meglehetősen helytelen elnevezése annak a folyamatnak, amely az indiai színházban a nyugati stilus és technika terén végbemegy. Elsősorban olyan folyamatról van itt szó, amelynek során átvesszük a Nyugattól azt, amit céljainkra legalkalmasabbnak látunk; azt a stílust, azt a technikát, amely szerintünk a legkönnyebben .felhasználható, azt a felszerelést, amely eléggé olcsó ahhoz, hogy megvehessük. Ez a folyamat meglehetősen esetleges. Azt vesszük meg, azt próbáljuk ki vagy azt alkalmazzuk, ami felcsiklandozta valamelyik színész, rendező vagy igazgató érdeklődését és a többiek azután utánozzák. Ezeknek a stílusoknak, módszereknek és technikáknak az alkalmazása nem mindenütt halad egyforma mértékben. Egy ekkora országban, ahol a táncnak és a drámának annyiféle formája van, ahol olyan élesen elválik a városi szinház a vidékitől és ahol annyiféle nyelvterületi csoport van, ott számítani kell rá, hogy a nyugati stilusok és technikák beilleszkedése különbözőképpen történik. Bizonyos azonban, hogy ez a tény megnehezíti annak az asszimilálédásnak, vagy ha jobban tetszik, beilleszkedésnek felbecsülését, amely az indiai színházban, sőt még egy-egy kerületi színházban is valóban folyamatban van.

Csak találgatni lehet

Például a régebbi marathi drámában - amely iránt a nép körében, úgy látszik, még mindig elég nagy az érdeklődés - olyan rendezési stílusokat,színészi játékot, szin- 156 -