Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

szenvedélyesen igyekeznek megtanulni úgy játszani, ahogy azok játszottak. Az életben az ember mindig kifejezésre juttatja eleven, lüktető viszonyát az iránt, amiről beszél.

Hogy pontosabban megvilágítsa gondolatait, Sztanyiszlavszkij néha a studióbeli növendékek előtt elmondott egyegy monológot. Emlékszem egy órára, amelyen Sztanyiszlavszkij Othello monológját mondta el. Ez röviddel nagy tanítónk halála előtt történt. Botra támaszkodva lépett be a terembe és mi nyugtalanul néztük, mert napról-napra észrevehetőbb lett, hogy ereje fogytán van és csak azért tudja folytatni ezeket az előadásokat, mert végtelen az akaratereje és végtelenül hisz ezeknek fontosságéban. De elég volt leülnie a karosszékbe és mosolyogva, figyelmesen végignéznie az összegyülteken, s megszólalnia! "Nos, kérem, kezdhetjük", s máris világos volt, hogy csoda történik a szemünk láttára, hogy Sztanyiszlavszkij testi gyengeségét leküzdi lelki nagysága. S amikor visszaadhatatlan művészettel, szépségtől és erőtől zengő hangon elmondta;

Csodálatos, de épp oly jóleső is,

Hogy itt talállak, lelkem gyönyöre!

Ha a borúra mindig ily derű jön,

Dühöngj, vihar, mig serken a halál is!

. Olimposz! hullámhegyekre szökjön

A küzdő gálya s hulljon újra mélybe,

A poklokig! Ha jönne a halál, most A kéjek telje volna... Pélek én,

Lelkem ma boldogsággal úgy betölt,

Hogy több ilyen gyönyört aligha rejt Az ismeretlen sors!^'- egyikünknek sem jutott volna eszébe az a gondolat, hogy alig két hónap múlva Sztanyiszlavszkij örökre elhagy bennünket.

1/Kardos László fordítása

82 -