Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

Hogyan kell egy olyan elbeszélést elmondani - kérdezte Sztanyiszlavszkij -, amelyben több szereplő van? Csak az elbeszélő szerepére szorítkozzunk, vagy több személy nevében beszéljünk? Tegyük fel, hogy önök a Merénylőt mondják el. Beszélniük kell egy parasztember gondolatairól, de nem szabad utánozniuk beszédmódját. Hangsúlyukban ott rejtőzhet ennek az embernek hangsúlya, sőt néhány apróbb mozdulata is, mert már kezdenek helyette cselekedni és helyette élni. Ha azonban már nem cselekedni fognak,hanem ábrátóln i , akkor sablonosakká válnak. Bele kell hatolniuk a szereplők feltételezett körülményeibe, de nem szabad ezeket az embereket utánozniuk, hanem azt kell éreztetniük, hogy mi a viszonyuk a szereplőhöz, nem pedig az illetők beszédmódját kell másolniuk.

Ne feledjék el, hogy az elbeszélő viszonyában állnak ahhoz az emberhez, akiről beszélnek, és az elbeszélés minden szereplőjét az különbözteti meg a másiktól, hogy az elbeszélőnek más-más lesz hozzájuk a viszonya.

Jusson eszükbe, hogy amikor belekezdenek az elbeszélésbe, pontosan tudniuk kell, milyen célzattal beszélnek, milyen gondolatokat és érzéseket akarnak kelteni a hallgatóságban.

Erre az alapvető célra kell törekedniük.

A helyesen kitűzött fő feladat döntő jelentőségű meghatározója annak, hogy az elbeszélés során helyesen osszák el a lélektani hangsúlyt. Hiszen az életben, amikor valamilyen számunkrg jelentős eseményről beszélünk, állandóan felhasználjuk azoknak az embereknek első személyben előadott beszédét, akik a bennünket érintő esemény résztvevői voltak; fordítsanak azonban figyelmet arra, hogy az életben soha nem akarjuk ábrázolni ezeket az embereket, csak felhasználjuk szavaikat, hogy azok segitségével világosabban, szélesebbkörüen és pontosabban Írhassuk le az elbeszéléshez szükséges körülményeket.- 79 -