Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

fokú pszichotechnikára késztet bennünket, amely lehetővé teszi, hogy a színész teljesértéküen adja vissza azt, amit a drámai anyag megkövetel.

A nagy színészekről szólva, akinek játéka figyelmes tanulmányainak állandó tárgya volt, Sztanyiszlavszkij arról ir, hogy nagy elődeink - Scsepkin, Szadovszkij, Szamarin és a többiek - jóval szinpadralépésUk előtt már figyelemmel kisérték a színpadon zajló eseményeket.

Határozottan állította, hogy ezek a nagy színészek nemcsak jó szándékú becsíiletességből jelentek meg a kellő időben a színpadon, a dolog lényege abban rejlik, hogy fontosnak érezték felfogni, milyen tempóritmusban zajlik az előadás.

Sztanyiszlavszkij sok előadást leirt, különféle eseteket mesélt a nagy színészek színházi gyakorlatából és saját megfigyeléseiből, s mindez arra a gondolatra vezette, "... hogy ezek az emberek tudatosan vagy ösztönösen jó érzékkel fogták fel a tempóritmust és a maguk módján jól ismerték azt. Nyilvánvaló, hogy emlékezetükben elképzelések éltek a lassúságról és a gyorsaságról, az egész színdarab és minden egyes jelenet cselekményének üteméről... Ösztönösen vagy talán valami sajátos utón jutottak el a helyes t empóritmushoz..."'1'^ Ebben látta Sztanyiszlavszkij egyik okét annak, hogy ezek a színészek életet és igazságot tudtak a színpadra vinni.

Sztanyiszlavszkij úgy beszél a tempóritmusról, mint a pszichotechnika egyik összetevőjéről, amely egyrészt lehetővé teszi, hogy behatoljunk a darab és a szerep lényegébe, másrészt pedig biztosítja a már szinen levő előadásban a megtalált tényezők megőrzését.

Arra a kérdésre, min alapul az egész darab és a szerep tempóritmusának megteremtésére irányuló pszichotechnika, Sztanyiszlavszkij a következőket válaszolja:

^A színész munkája, 579. p.

142 -