Sztanyiszlavszkij: Új ösvényeken - Korszerű színház 33. (Budapest, 1962)

Megjegyzések a színházművészetről

II

Nem lehet a szerepet ugrásokkal élni, vagyis csak olyankor, amikor beszél a szinész.

Találkoztak-e már életükben olyan tüneményekkel, akik csak akkor élnek, amikor beszélnek, de ha elhallgatnak - meghalnak?

Nem találják torznak ezt az abnormitást? Ilyen emberek nincsenek az életben, de ne legyenek a színpadon sem.

A színészek azonban már annyira hozzászoktak, hogy a szerep üres helyeit egyéni színészi érzéseikkel töltsék ki, hogy már észre sem veszik azt a keveréket, amely lelkűkben a szerep érzéseinek és egyéni érzéseiknek összefonódásából alakul ki.

Az ilyen színészek szerepüket szalmabábnak tekintik, amelyet belülről az első szögről leakasztott érzésekkel és érzetekkel töltenek meg.

De próbáljanak erről csak egy szót is szólni valamelyik olyan színésznek, aki szerepét szavanként és replikánként,nem pedig az érzelmek affektiv visszaemlékezései alapján tanulmányozza. Egyszerre elárasztják az embert hangzatos frázisaikkal: "Az alkotás szabadsága. A rendező igája. A művészet a színészért van. Szent ihlet." Majd elmesélik, hogyan sásállja meg valami őket a kivilágított rivalda láttára, hogyan sírnak a színpadon igazi könnyeket és hogyan élnek "lelkűk minden rezdülésével".

Élnek, de mivel? A szerep lelkének alkatával vagy csak szinészi szokásaikkal? Hát persze hogy csak a szokásaikkal.

Ők azonban soha sem igazodnak el ezekben a lelki finomságokban, oly mélyen beléjük ették mér magukat a szinészi szokások, annyira visszavonhatatlanul második természetükké váltak ezek a szokások.

Az ilyen színészek persze éreznek valamit a szinpadon, de ezzel meg is elégszenek.- 97 -