Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

vé, hogy a színész több alakot játsszon vagy hogy, bizonyos színpadi konvenciók révén,a színpadtól legtávolabb ülő nézők is felismerhessék. /A japán és a kinai színházban ez ma is igy van./ A maszk élete a commedia dell,artén keresztül egészen a modern szinházig terjed /pl. Jean Cocteau: Az Siffel-torony jegyespárja. Antigoné/.

Végül a mimika magában foglalja a gesztust is, amely külön nyelv, és létrejöttét az érzelmeknek köszönheti.

Mert valóban: a gesztusnak értelemmel, méghozzá helyes értelemmel kell megtelnie, azaz összhangban kell lennie azzal, amit ki akarunk fejezni és a kifejezéshez leginkább megfelelő pillanatban kell alkalmaznunk. Veszedelmes dolog megfeledkezni arról, hogy a gesztus egyszerre mozdulat és cselekvés és arról, hogy amit általában testtartásnak hivnak, az csak a gesztus egy-egy fázisa.

A gesztus utján érünk el a tánchoz, amely oly gyakran játszik szerepet a szinházi előadásban, noha önmagában is lehet autonóm művészet és kifejezési forma. A sort megfordítva valójában azt kellene mondanunk, hogy a tánc talán az emberek első drámai játékformája. A törekvés, hogy kizárjuk a színpadról, azzal az ürüggyel, hogy csak diszitő eszköz, elvakult és értelmetlen. Mivel általában elismerjük, hogy legfőbb elemeinek elsajátítása alapvetően fontos a szinész szép mozgásához, nem tagadhatjuk meg szerepét; egyébként ez jóformán csak az Íróknak jutott eszébe. A színészi játék gyakran egybeolvad a tánccal, ami csak arra mutat, mennyire szüksége van e játéknak mértékre és ütemre; a feladat az, hogy a tánc, mind alakzatait, mind tervét, mind ritmusát tekintve, hozzákapcsolódjék a megvalósítandó kifejezéshez, szerves része legyen a dráma mozgásának. 2

2. A ritmus

Már szó volt róla, hogy a tulajdonképpeni ritmust a darab minden egyes szakaszában egymást követő elemek több vagy kevesebb szabályossága vagy szimmetriája alkotja.- 61 -