Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

színészé sem könnyű - és azonkívül állandóan számolni kell a néző kollektív és egyéni benyomásaival.

Másrészt éppen itt fenyeget leginkább a szakmai torzulás veszélye, mivel a rendező, ha kritikai Ítélőképessége csődöt mond, hajlamos rá, hogy az eredeti drámai müvet saját alkotása: a rendezés javára eltorzítsa. Épp ezért itt hatnak legelevenebben az előadás követelményei - már tudniillik azé a fajta előadásé, amelyet ebben az értekezésben leírok.

A J. Copeau említette "második ihlet" kiindulópontja általában valamely olyan szinmü, amelyet teljes egészében egy, a színházi technikában többé-kevésbé járatos szerző irt; de lehet egy látszólag kizárólag irodalmi jellegű párbeszéd, sőt egy vers is. A rendező valamiképpen specializálódott képzelete teremthet olyan leleményeket, amelyek a színpadon csodálatosan hathatnak és megvalósíthatja eladdig gyakran játszhatatlannak vélt müvek bemutatását. Ez az eset azonban kivétel marad.

önálló alkotásról a rendező részéről csak akkor lehet szó, amikor a szerző maga a rendező vagy, ugyanennél az oknál fogva még inkább, ha egyszersmind szinész is, mint ahogy ez volt a helyzet Aiszkhülosznál, Shakespeare-nél, Molière-nél. A tökéletes azonosulás elég ritka,de rendkívül tanulságos.3^

A mai francia drámairodalmon belül különös figyelemmel kellene tanulmányozni André Obey müveit /Lukrécia meggyalázása. Noé/, amelyek szorosan a Compagnie des Quinze "számára és e társulat művészi és anyagi eszközeinek figyelembevételével Íródtak. Véleményem szerint a legújabb kísérletek sorában ezek a drámák testesítik meg, Jean Cocteau bizonyos müveivel /Az Elffel-torony jegyespárja, Antigoné, Romeo és Júliád Giraudoux müveivel /a SelIS második felvonása/. Jules Supervielle Bolivárjával és J.-L. Barrault Numanciájával együtt, a színházi szempontból leginkább reprezentatív jelleget.- 54 -