Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Első rész: A rendezés elméletéről
részleges fennmaradását és megszabta a tragédia és a komédia öt felvonásának - ez a szám az utóbbi esetében még a parabázissal bővül - szigorú elkülönülését/, egyszersmind meghatározta a színpad elrendezését Is. A kórus eredetileg valószínűleg a közönségnek egy, a színpadra szakadt részét jelentette, amely alkalmilag megszólította a színészeket és beavatkozott a cselekménybe; mindenesetre azonban végig képesnek kellett lennie rá, hogy minden, egymást követő helyváltoztatásán keresztül megőrizze kapcsolatát a nézőkkel. Az előadás feltételezte a néző részéről azokat a konvenciókat, amelyek megfelelnek a színészek belépésének és a színváltozásoknak. A költő, aki egyben rendező is volt - hiszen ő irányította az előkészületeket, ő határozta meg a mozgást és a ritmikát, legtöbbször ő tanította be a kórust /amelynek néha tagja is volt/ és ő irányította a próbákat - minden bizonnyal álmában sem tudta volna elképzelni, hogy a színjáték más keretek között is végbemehetne, mint azok között, amelyeknek az epidauroszi színház pontos képét adja. A modern színpad Az olasz reneszánsz ezzel szemben mozgatható gépezetté változtatta a színpadot. Olyan gépekkel látta el, amelyek a rivalda, a függöny, a zárt és merev keret ellenére meglehetősen nagy szabadságot engedtek a játéknak és igy lehetővé vált, hogy a XVII. században a szimultán díszletek helyét egymást követő díszletek foglalják el. Mindezzel az olasz reneszánsz uj színházi világot tárt fel, amely azonban kompromisszumokon alapult és könnyen kezelhető volta összefüggéstelenségbe, logikátlanságba vezethetett. A modern színpad tehát ebben a klasszikus XVI. században született. Kezdeti berendezését a későbbiekben tökéletesítették és ennek nyomán önthették először formába a firenzei költők és énekesek az un. stilo rappresentativót. epikus és énekelt /recitativ/ deklamálásnak ezt a keverékét, amelyből az opera sarjadt. Ezek a tökéletesítő módo- á7 -
