Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

vásokra is kész - koncepciójának alapján, részben kora és országa történelmi /társadalmi, gazdasági és politikai/faltételeinek megfelelően. És az esetek legszerencsésebbikében ilyenkor bontakoznak ki a drámai alkotás egyetemes és nemzeti vonásai.

EGYMÁST KŐVETŐ KONVENCIÓK

így hát, mint láttuk, minden történelmi korszaknak nemcsak a maga többé vagy kevésbé irodalmi vagy színpadi jellegű koncepciója van meg az előadásról, hanem megvan a maga, tökéletesen feltételezett szerkezetű, szinpada is.

Az antik szinpad

Egyes rendezők mintaképnek tekintik a görögök, az er— zsébetkori színház, a kinai színház, a japán színház totális konvencióját, azaz plasztikai merevségét, mert arra kényszerit, hogy tömöritsük, süritsük az előadás formáit és ezzel egyidejűleg, minden olcsó ügyeskedést kizárva, megkönnyíti egy meghatározott stilus önkifejezését. Ez csak viszonylagos mértékben igaz: az, ami megfelel és pontosan idomul egy meghatározott korszak reprezentatív jellegéhez, Ízléséhez, erkölcseihez és stílusához - amely alakulat egyébként korántsem öncélúan, spontán módra jön létre, hanem éppenséggel ennek az Ízlésnek, ennek a stílusnak következménye és megnyilvánulása - nem felel meg szükségszerűen más koroknak és nem is képes idomulni hozzájuk.Ha ezt mégis megkíséreljük, munkánk könnyen válik mesterkéltté és önkényessé és alkalmas rá, hogy csak egy kisebbség, különösen egy kis dilettáns-csoport igényeit elégítse ki. Az ilyen törekvések csak akkor lennének hasznosak, ha beleilleszkednének egy színházi kísérletezési és kutatási sorozatba, amely színészek, rendezők és Írók szakmai képzését szolgálja. Az ilyen, a múltból táplálkozó merevség, ismétlem,- 45 -