Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

Adolphe Appia elgondolásai a színpadi romantika, majd a színpadi naturalizmus elleni reakció hevében jegecesedtek ki. Fontos, vérbeli teoretikusra valló megfogalmazásban, de megfeleltek bizonyos irányzatoknak, amelyeket Franciaországban Paul Fort Théâtre d’Art-jának szimbolizmusa táplált, szembeszegülve Antoine Théâtre Libre-jével. Appia elgondolásainak őszintesége, nyers ereje meghódította Jacrues Copeau értelmét és érzékenységét, abban az Időben /1913-19/, mikor a Vieux-Colombier élén állt és visszhangja, kevésbé abszolút módon, ott csengett később Franciaországban Louis Jouvet és Charles Puliin munkásságában is.

A NATURALIZMUST ÓL A SZIMBOLIZMUSIG

A szimbolisták, akik pedig akkoriban nagy festőkkel barátkoztak és akiknek körében már ott találjuk Sztanyiszlavszkijt is, lényegesnek tartották, hogy a költészet képekkel és zenével tiltakozzék Zola és mások prózája ellen. Csakhogy számukra a képek és a zene lényegében és bizonyos módon szervesen a szavakban rejlettek, nem pedig a drámai mozgásban, a szinészi játékban, ahogy később Appia állította. És reprezentatív szövegként idéznünk kell itt azt a bátran kiáltványnak nevezhető Írást, amelyet Pierre Quillardx^ tett közzé a Levágott kezű lány cimü darabja Théâtre des Arts-beli bemutatójának másnapján. /Ebben a darabban egy női narrátor irta le a színpadot, a diszletet, a cselekményt: tipikus formája ez annak, amit az előadott drá-Pier. 3 Quillard /1864—1912/ francia szimbolista költő. Leconte de Lisle hatását mutató versek mellett drámai misztériumokat is irt, amelyek közül az említett /La Fille aux mains coupées. 1886/ 1891-ben került színre, i bolyongó nőt /L*Errante/ pedig Lugné-Poe mutatta be 1896-ban, az Oeuvre Színházban. - /A szerk./