Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Második rész: A rendezés gyakorlatáról
nem kevésbé iga*, hogy a munka során felmerülő uj gondolatokat, amelyeket gyakran egy szabad gesztus, a szinész egy uj erényének vagy hibájának felfede*ése vált ki vagy sugall, nem szabad vizsgálat nélkül, szisztematikusan, elvből elutasítani. Itt nincsenek semmiféle abszolút szabályok, hanem csak különleges, egyedi esetek. De természetszerű, hogy a* ember nem képzelhet el és nem láthat előre mindent és főleg nem küszöbölhet ki minden tévedési lehetőséget. Vagy pedig: teljes mértékben a géniuszra kell hagyatkoznunk. Sz pedig 'éppen ellenkezője célunknak. Hallani, amint egy szinész elmélyülten olvassa fel szerepét; egy munkatárs megjegyzése valamilyen technikai problémával kapcsolatban; egy felmerülő kérdés; egy vita - mindez rendkívül gyümölcsöző lehet az olyan rendező számára, akiben nincs hiúság, de van Ízlés, értelem és tehetség. Az egyetlen igazi veszély a részlet-trouvaille-ok csábításában rejlik, amelyek esetleg elfeledtetik vagy legalábbis gyengítik az alapgondolat eredetiségét, többé-kevésbé elterelik a figyelmet a lényegről, elkorcsositják a stilust. A cifrázás gyakran tehertöbbletet jelent. összefoglalva: az asztali munka feltételeit nyilvánvaló módon az elvégzendő munka nehézségének és a színészek képességének foka szabja meg. Tartama néhány nap és több hét között mozoghat. Mértékét a rendező és a színészek kapcsolata is meghatározza. Hiszen nem az a eél, hogy bárkit is kifárasszunk,különösen nem a színészeket, akik általában alig várják már, hogy cselekedhessenek, azaz játszhassanak. Ha a rendező úgy véli, hogy a darabbal kapcsolatos elemzéseinek és a rendezésről szóló magyarázatainak végére ért és azokat meg is értették; miután esetleg illusztrációként felhasználta a fekete táblára rajzolt ábrákat, valamint a diszletmaketteket és a jelmezterveket, ós elhang- 133 -