Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

müve bizonyos részeit illetően, már előre ’’megtervezte" költészet és zene szoros együttműködését és ezzel a zenét a dráma szerves, hogy úgy mondjuk, elválaszthatatlan részévé tette, számolva azzal, hogy a nem szakképzett olvasó képzelete nem tudja pótolni a zenét anélkül, hogy a mü értelme, szelleme és szépsége csorbát ne szenvedne.

A legtöbb esetben azonban, a szerzővel egyetértésben, a rendező jelöli ki a zeneszerzőt, miután gondosan lerögzítette és meghatározta a zene szerepét az előadásban. Eszerint a zene a színházban többé-kevésbé lényeges vagy többé-kevésbé mellékes szerepet tölthet be.

Az első esetben olyan zeneszerzőt kell választani, aki hatékonyan és úgyszólván a mü belsejébe helyezkedve tud résztvenni annak színpadi előadásában, bevetve a munkába egész alkotó egyéniségét és géniuszát, amely inkább az Íróéval, mint a rendezőével rokon.

A második esetben hasznosabb, ha olyan zeneszerzőhöz fordulnak, aki mindenek előtt becsületesen vállalja a másodrendű szerepet, a "díszítést", sőt a puszta kíséretet is, ugyanakkor azonban elég alaposan ismeri a színházat. Ennek tudható be, hogy bizonyos színigazgatók, társulatuk megalapításával egyidőben,zeneszerző-karmestereket is szerződtetnek, akiknek tapasztalata gyakran nagyobb és hasznosabb, mint tehetségük.

Tudjuk már, hogy Darius Milhaud azt vallja: "A probléma lényege: együttműködést teremteni két olyan művészet között, amelyet minden elválaszt egymástól" és hangsúlyozza, milyen veszélyes kísérlet például egy színészt zenei aláfestéssel beszéltetni - ugyanakkor azonban ne feledjük következő megállapításait sem: "...valamely színpadi zene alkalmazása oly mértékben függ a rendezőtől, hogy a zeneszerző és közötte állandó együttműködést kellene biztosítani. A siker - vallja a Slrl áldozók komponistája - attól függ, hogyan tudja a rendező "elhelyezni", "mederbe terel- 125 -