Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

így például a szerző, müve egy bizonyos előadási koncepciójának szellemében, eljuthat odáig, hogy a cselekmény bizonyos részeit átdolgozza, vagy módositsa egyes jelenetek helyét és sorrendjét /függetlenül a dialógus csaknem mindig szükséges húzásaitól vagy változtatásaitól/. Lehet, hogy végül maga is kívánatosnak tartja bizonyos szinpadi elemek alkalmazását, amelyekre eredetileg nem is gondolt, vagy legalább nem a megvalósított mértékben; most azonban felismeri, hogy használatuk fokozza majd egy jelenet, egy gesztus, egy mozdulat, egy játékszakasz vagy egy replika, sőt, esetleg, az egész darab szinpadi értékét. Beleegyezik bizonyos technikai átkötésekbe, például közjátékok vagy esetleg /a szó tulajdonképpeni értelmében vett/ "divertissement"-ok alkalmazásába, amelyek néha növelik a cselekmény szépségét vagy érdekességét /ezt tette Molière is, amennyire kora kicsiszolt Ízlése megengedte/; sőt, hozzájárul néhány díszlet- vagy jelmezbeli változtatáshoz is, ha eredeti elgondolásáról kiderül, hogy hosszadalmasságával ártana az előadás ritmusának.

Miután a rendező, az iró közreműködésével vagy anélkül, képzeletének ihletésére, eszmeileg és anyagilag többékevésbé elgondolta rendezésének /ritmusnak és formának/ rajzát és mozgását, és nagyjából véglegesen tisztázta a cselekményt és a dialógust /a szöveget/ - soronkövetkező feladata, hogy ezt a rajzot és ezt a mozgóit egy tervben rögzítse le.

Ez a terv voltaképpen a színpad szerkezetének képszerű ábrázolása lesz.

Csakhogy az ilyen tervnél két eset van: vagy az határozza meg a játékteret /a szinpadot/; vagy a játéktér határozza meg azt. És, ennek megfelelően, három helyzettel lehet dolgunk;

1. A rendezőnek változtathatatlan, merev, rögzített keretű színpad áll a rendelkezésére.- 99 -