Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

II. A színészről

érthetetlennek lennünk a költésiét ürügyén. Mint ahogy Charlie Chaplin is csak akkor fordult a hangosfilm felé, amikor mér értette a módját, a pantomimot sem szabad öncélként szolgálnunk; csak felhasználhatjuk, mint a színpadi kifejezés egyik eszközét.

Lényegét tekintve "animális” művészet ez. Az ember, mint saját terének foglya: élet-halál harc ez.

Az ember magában hordja az állandó elmúlást.

äs ez folytonos ostromállapotot jelent.

Ot érzékünk szüntelenül vibrál, de a többi kilencvenöt is, amelyet tudatlanságunkban a tapintás egyetlen, bizonytalanul körvonalazott, rendkívül gazdag és komplex fogalmához sorolunk, mind a külvilág felé szegezi felvevő antennáját.

Az arcunkon lévő szempár a maga hatókörén belül fürkész; de a mellkas tekintete még a rejtett élet éjszakáján is áthatol. Egész lényünket mágneses tér borítja, amelynek révén jóval hamarabb kapcsolatba kerülünk a külvilággal, mint ahogy bőrünk a tárgyakkal érintkeznék.

A gerincoszlop hullámzik, a hasi részek remegnek:, a légzőszervek a csiga tapogatójának félénk érzékenységével hatolnak előre. E "reakció-gépezet" százhúsz mérőműszere másodpercnyi pontossággal működik, mozgását a plexus solaris szabályozza. A gerincoszlop a lábujjak helyére helyezi át a test súlyát és abban a pillanatban, amikor a nehézkedés ereje már-már túllépné az egyensúly sokszögét, vagyis abban a pillanatban, mikor - ahogyan Sganarelle mondaná - az ember majdnem betöri a fejét, előrelép a másik láb és újabb felületet kinál, amelyre a teher a sarkon át előrehatolva áthelyeződhet. Äs ne is szóljunk arról az ezernyi heves, féktelen, vad robbanásról, amely a mozgás ez egyetlen másodperce alatt lezajlik. Ennek az állandó elmúlásnak az állapotát kell megragadnia már a kezdet kezdetén annak, aki pantomimmüvész akar lenni.- 48 -