Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)
II. A színészről
nyel nem süllyedtek el, a modern pantomim bizonyos mozzanatai pedig feltámasztják a reményt és a mozgás iránti szerelmet. Honnan ered ez a jóllakottság? Honnan van az, hogy mikor színészek meghallgatása alkalmából egy kétperces pantomimszámot kérek, hogy véleményt alkothassak a jelentkező kifejezőkészségéről - nem vagyok már képes végignézni bizonyos gyakorlatokat és azokat a valószínűtlen rángatózásokat, amelyeket művészet, stilizálás, vagy mit tudom én minek az ürügyén kötelezőnek tartanak. És mindezt a legegyszerűbb cselekvések kapcsán, mint hogy például felvegyenek az asztalról egy ceruzát és egy vonást húzzanak egy darab papírra. Minden bizonnyal van valami alapvető baj a gesztus birodalmában és ez engem bánt elsősorban. Egy pantomimszinésznek a priori sokkal egyszerűbben kellene mozognia, mint bárki másnak, aki nincs birtokában saját teste ismeretének.Mert a pantomimmüvész cime elsősorban azt jelenti, hogy tökéletesen ismerjük és nyilvánvaló módon irányítani tudjuk testünket. Mi az oka, hogy fiatalemberek, akiknek van bizonyos gyakorlatuk a pantomimben, a legkisebb gesztust sem képesek végrehajtani anélkül, hogy fel ne cicomáznák egész füzérnyi fölösleges mozdulattal, amelyek gesztusuk alapszerkezetét hamisítják meg? Valamiféle vizuális modorosság születik ebből, amely, ha élőbeszédre fordítanánk, teljességgel elviselhetetlen lenne. Pedig a pantomim rendkívül gazdag kifejezési eszköz-. Majdnem olyan gazdag, mint a szó. De mig a beszéd tanítása úgy öröklődik át, hogy, hála az egyéni hanghordozásnak, amellyel szabadon ruházhatjuk fel a dikciót, mindegyikünk hozzáadhatja a saját természetét, a pantomim, úgy látszik, úgy száll nemzedékről nemzedékre, hogy a "hanghordozás” eleve hozsátapad. E lerögzített nyelv az oka, hogy lehetetlenné válik "önmagunkat" szabadon kifejezni.