Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

Chanfalla

Régen megbocsájtottam már magamnak ezt a gyengeséget: hiszen az első alkalommal történt.

2.

Az első serleget felhajtottam, de a szomjúság még kinzóbbá vált. És ahogy az minden erős és valódi dolognál lenni szokott, a vágy és a kedv minden élvezet után mélyebb és vadabb lett.

Most már minden ünnepségen én lettem a középpont.Lettem? Hát éreztem-e magam valaha másnak? Hát nem értem el mindig, hogy emberek és égitestek körülöttem keringjenek? De erről hallgatni akarok, én hitvesem, maradjon ez legszentebb titkunk. Egyetlen fájdalmunk pedig az, hogy nem kiabálhatjuk ki: arcotok a múltban, a jelenben és a jövőben is felénk fordul, szemetek azonban a múltban, a jelenben és a jövőben is vak lesz! Mert a feltalálók mindig rombolnak és jaj lenne nekünk, ha ők fedeznének fel bennünket.

Akkoriban gyakran találkoztam komédiásokkal, akiket a gróf felléptetett házában, mert szerette a szinpad tarka hazugságát. De én mindig felettük álltam, mindig én voltam a hatalmasabb. És mégis gyakran irigyeltem őket, mert az ő mélységük olyan tágas völgy volt, az én magaslatom pedig még mindig olyan szűk. Akkor segítségemre jött a véletlen. /Még mindig igy nevezzem? Hiszen ezt a ’véletlent’én akartam./ Egy éjszaka a kastély közelében tűz ütött ki.A következő napnak ugyanaddig az órájáig Sevilla nagy része és vele együtt a kastély salakká és hamuvá vált. Apám meghalt annak a nevetséges dolognak nevében, amit ’hűségnek* neveznek: menteni akarta azt, ami nem volt menthető. A komédiástruppok egyike, amelyekről az imént meséltem neked, ugyancsak elvesztette szállását. Két nappal később továbbindultak és velük ment Lopez Philippio is.

És aki oly sokáig szomjazta, most habzsolta a szabadságot. Ha a színpadra lépett, minden más elhomályosodott- 79 -i