Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)
Hozzászólások
ellenkezőképp gondolkodjék és cselekedjék. A fontos az, hogy mind a ketten, miközben alkalmaznak vagy tudatosan mellőznek egy meghatározott tényezőt, hitelesen realista müveket hoznak létre; ugyanazon társadalmi valóság részleges és felettébb sajátos aspektusait mutatják be és ezt - ami nagyon érdekes - hasonló ideológiai állásfoglalásból kiindulva és rokon célkitűzéseket követve teszik. Ami a realizmusra való törekvést illeti, saját rendezői munkásságunkban jelentékeny fontosságot tulajdonitok annak, amit egy rendező tehet azért, hogy egy darab interpretálását a realista követelményeknek megfelelően irányítsa - feltéve, hogy a szövegben megvan ennek a lehetősége. Nem arról van sző, hogy valami naturalista formulát keressünk Sztanyiszlavszkij modorában, hanem arról, hogy elmélyítsük az olyan társadalmi vonások megjelenítését, amelyek egy szituációt vagy egy alakot sajátossá tehetnek. Ebben az értelemben elsősorban a szövegben kell elmélyednünk, elválasztva egymástól a társadalmi és a specifikusan szinházi elemeket - drámaiakat, pszichológiáikat, festőieket. Ez az első szabály annak érdekében, hogy a konfúziót és a homályt elkerüljük és eljussunk a darab egyértelmű társadalmi meghatározásához. Másodsorban arra törekszünk,hogy a szöveg adta keretek között a szereplőket azonosítsuk azzal a társadalmi csoporttal,amelyhez tartoznak. Azaz megpróbálunk tipizálni , a tipikus fogalmát Lukács szerint értelmezve: ".. .aza sajátos szintézis, amely a jellemek és a helyzetek terén szervesen egyesiti az általános és az egyéni vonásokat. " Ezt a kritériumot Wesker Bryant-családjára alkalmazva: olyan családot látunk,amely egy bizonyos társadalmi rendszer megszabta élet - és munkafeltételek által megnyomoritott osztályhoz tartozik, olyan családot, amely lelkileg és testileg teljesen fegyvertelen; tagjai - kapcsolat hiányában - eltávolodnak egymástól, egoisták, durvák, modortalanok, piszkosak, fájdalmasan bizonytalankodók és tökéletesen vakok azokkal a mindennemű problémákkal szemben, amelyeket a mindennapi élet állit eléjük. íme ez az az alapanyag,- amelyet egy egyértelműen realista ábrázolás nyújt számunkra. Másrészről azonban ezek az alakok gazdag drámaisággal, pszichológiailag mélyen és dus színekben jelennek meg. A mi feladatunk pontosan az, hogy vigyázzunk, ne essünk egyfajta pszichológiai modorosságba, amelyet a helyzetek a sztanyiszlavszkiji naturalizmus irányában kínálnak. Ha ebben az értelemben a főzés, a mosakodás, az evés, a mosogatás, az asztal leszedése, a veszekedés mind kiváló, specifikusan szinházi anyagot nyújt is, gondosanügyelnünk kell arra,hogy a rendezés érdeklődését ne ezekre a jegyekre összpontosítsuk, a valóban realista célkitűzések kárára. Ez az elv nemcsak a nálunk igen elterjedt naturalista drámaírásra alkalmazható, hanem bármilyen más szinpadi formára is, például a bohózat ra (Shaw: Androkles és az oroszlán) , vagy a szatirikus bohózatra (A. Cuzzani : Az indusok kecskepásztorok voltak) , sőt, a klasszikus vígjátékra is (Ben Jonson: Volpone, Az alkimista )... Tovább folytathatnánk azoknak a rendezé-
