Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

A színház kivetkőzik önmagából. FelduzzasztJák a regény módszerei. Tűri, hogy elemi tisztaságát megfertőzzék. A színpad a filmvászonhoz hasonul, amelynek vetített képei újdonságukkal, sajátos és érdekes vonzerejükkel, az általuk felkeltett érzelmek minőségével, elrendezésével és ritmusával regadják meg a nézőt.

Nem meglepő, hogy napjaink ifjúsága a regényre és a filmre szomjazik és ezeket többre becsüli a színháznál. Ennek fő oka véleményem szerint az, hogy a regénytől és a filmtől világképet kap é3 ez mindennél jobban érdekli; a szinház pedig ilyet nem tud nyújtani. A regény és a film nem csupán varázslatos és megbabonázó szórakoztatási formák. Igaz, elringatnak, mint a zene és mámorossá tesznek, akár a sebesség. De mindenekelőtt eszközök az élet és a világegyetem, a tér és az idő megismerésére, felfedezésére. Ifjú hívüket nem szólítják ugyan egy közösségbe, magányosan élvezi őket; de álmai és az a belső igénye, hogy mindenre képesnek érezze magát, megsokszorozódnak. A film olyan formában pergeti le képeit, a regény pedig a maga analízisét vagy elbeszélését, amely számol az ember és az emberi élet minden elemével, de nem kényszerít rá sem választást, sem végső döntést.

A szinház majdnem mindig eljut a végső döntéshez.Szól az értelemhez, az Ítélőképességhez, a gondolkodáshoz - a lélek minden tehetségéhez és reakciójához. Épp e képességek révén határolja el magát a színjáték nézője a színjátéktól; ée e képességek segítik az embert, hogy óráról-órára haladjon előre emberi kiteljesedésének utján s igy végezze el a teremtménynek azt a sajátos munkáját, amelyben együttműködhet teremtőjével.

Molière emberének, még ha fellázadt is környezete ellen, még ha a legszilajabb kalandokba fogott is, kötöttségei és kapcsolatai voltak.- 65 -