Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

I. A kritikus

künk, reménységeire, kellemetlenségeire, szükségleteire. Cikkirás közben szemünk előtt lebeg, hogy az élet Párizsban oly nagy követelményeket támaszt, hogy az Írói pálya tövises, s hogy egyszóval színdarabot irnl nehéz dolog és sikerre vinni még nehezebb. És ha véleményünket nem hamisítjuk is meg, de legalább egy kicsit felcicomázzuk vagy olyan kerülő utakon fejtjük ki, hogy a kényes pontokat ne érintsük. Ahelyett, hogy a szépség számára toboroznánk híveket, egy kedves fiú érdekében érvelünk. És nem is botránkozhatunk meg különösen azon, hogy a kritikus ékesszól&sa szárnyakat kap, hangja szinte természetesen válik emelkedetté, amikor egyes, környezetéhez, nemzedékéhez tartozó Írókra akarja felhívni a közönség figyelmét. Hiszen velük együtt kezdte a pályát, osztja álmaikat; ismerte tehetségük legszebb Ígéreteit, ott volt müveik születésénél, amelyeket egy kicsit a magáénak érez, és csalódásaiktól 3 is szenvedett. Szlvbéli kötelesség számára és egyben boldoggá is teszi, hogy dolgozzon sikerükért - azért a sikerért, amelyet a maga számára bizonnyal nem kívánna meghódítani, de barátai részére kívánatosnak tart és a rá való várakozás lassanként egész gondolatvilágát betölti... Ismétlem: mindez talán nem olyan súlyos hiba. De ennek ismeretében már megérthetjük milyen, önmagában dicséretes érzelmet szolgál a siker fogalma, amely a kritikus gondolkodásában oly méltatlan túlsúlyra jutott; meg lehet érteni, miért inog meg őszintesége oly gyakran, attól való félelmében, hogy a sikert megzavarja; s meg lehet érteni, milyen észrevehetetlen lejtőn süllyed odáig, hogy végül elismerje; "nincs természetesebb becsvágy, mint olyan darabot Írni, amely százötven előadást ér meg."

/N.E.F. 1911. január/- 19 -