Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)
III. Kísérlet a szintézisre
Nem szabad a véglegesség igényével építenünk. Elkerülhetetlen, hogy ne hagyjunk helyet a fejlődésnek, fehér lapot, amelyet a költő ir majd tele, előbb vagy utóbb. Nem szabad túlbonyolítani a berendezést, mindennemű belső szükségszerűség nélkül, ahogy a Pigalle Színház*^ esetében történt. Mindez mára már elévült. Mi nem a végső lépést keressük, a legutolsó divat alapján. A legelső lépés - ez az, ami kell nekünk. Most nem az a feladat, hogy a világ legtökéletesebb színházát építsük fel, hanem az, hogy a legegyszerűbbet és a legegészségesebbet hozzuk létre - olyan hajlékot, amely megfelel jelen Ínséges, és ha úgy tetszik, megalázott állapotunkhoz. Nekünk nem az önműködő gépesítés remekművére van szükségünk - hanem az építészeti tagoltság remekművére. A program, a maga elemi tisztaságában, ez idő szerint az, hogy megteremtsük nagyszabású színjáték és széles közönség találkozásának feltételeit. Meg kell valósítanunk, hogy egyazon épületben emberek, akik látni és hallani akarnak valamit, találkozhassanak olyan emberekkel, akiknek van számlikra mondani- és mutatnivalójuk, és meg tudják lelni az eszközöket, amelyekkel ezt a lehető legőszintébben, legegyszerűbben és legbecsületesebben nyilvánítják ki. Ezen a helyen két drámai akarat találkozik: a színészé, akit egy költő lelkesít és a közösségé,amely szomjazik a költő szavára - és ezt a helyet nagy költségek nélkül is fel lehet építeni, valahol a külvárosban vagy még inkább valamelyik peremvárosban, ideiglenes vagy szétszerelhető anyagokból. Olybá kell venni, mint egy első hipotézist, A Pigalle Szinház Rotschlld báró tulajdonaként 1925-ben épült, a korabeli technika minden vívmányával felszerelve, de mindennemű alkotói program, művészi célkitűzés nélkül. Igazgatói székéért évekig folytak a harcok, végül Sacha Guitry kapta meg, akitől néhány hónap után, 1930-ban Gaston Báty vette át.- 115 -i