Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

előtt. A többség, a tömeg a nézőtéren ült. Harmincezer néző gyűlt össze. Be gyülekezőhelyüket nagy gonddal választották kit mindent úgy rendeztek el, úgy számítottak ki, hogy egyikük se veszítsen el sem egy mozdulatot a cselekményből, sem egy szót a fenséges szövegből.

ís szemközt ezzel a tömött lépcsősorral a lehető legkevésbé zsúfolt színpad, amelyet valaha ismertünk. Egészen kevés szereplő: három, négy, legfeljebb hat, de ezek hatalmasak voltak; hatalmasak mind alkatukban és felszerelésükben, mind mondanivalójukban.

A drámában résztvevő tömeget itt egy kis létszámú kórus képviseli az orkhesztrán belül; de ez a kórus oly muzikális, fegyelmezett és hozzáértő, annyira tudja követni a mozgását irányitó fuvolát, hogy táncával, énekével és deklamálásával kifejez minden reakciót, amely a népi lélek nagy érzelmeit és megnyilatkozásait tükrözi: a várakozást, a nyugtalanságot, a kétséget, az iszonyt, a zendülést vagy az ujjongást.

Igen, az emberek, a héroszok és az istenek drámáját ebben a fenséges és megalkuvást nem ismerő stílusban játszották; ezen a lényegig csupaszitott hangszeren, amelyen nem volt egyetlen felesleges húr sem; ezekkel a korlátozott és félelmetes eszközökkel, amelyek minden Íróra egyaránt kötelezőek voltak. Ez a dráma fel tudott emelkedni a legnagyobb témákhoz, amelyeket a színház története azóta sem múlt felül: a végzet, a hit, a lázadás, az igazság, a háború és a népek szorongásénak témájához.

A maL szerzők bebizonyították, hogy ezekről a témákról csak úgy tudnak szólni, ha egyúttal össze is zsugorítják őket. A modern dráma életerejéből már nem futja rá, hogy a szabad ég alatt bontakozzék ki. Színészei üres színpadon idegenül tévelyegnek. Nincs más kapaszkodójuk, mint azok az apró kis kellékek, amilyeneket az antik színpad nem tűrt meg. lanyha és állhatatlan nézői elszoktak a kőlépcsőktől.- 99 -