Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

A félelem és a részvét felkeltéséhez vezető utak

vélemények helyett jellemekké. Bezel az önmaga által felismert drámai követelménnyel szemben Schiller maga is több Ízben kudaroot vallott.

A valódi tragikus hős, Arisztotelész szaval szerint, "egy jelentős botlás következtében válik szerencsétlenné" és "olyanfajta ember, aki általános tiszteletet élvez". Ha övé a rokonszenvttnk,szánalmat tanúsítunk iránta. Elválaszthatatlan tőle az ellenfél, akit akkor is meg kell értenünk, mint embert, ha nem értünk vele egyet. Meg kell értenünk ki ez az ember, honnan jön, merre törekszik, és milyen erők alakították ellenféllé.

Tehát mely cselekedetek félelmetesek és mely cselekedetek keltenek szánalmat a tragédiában?

Arisztotelész válasza: "Természetszerűen a drámában az embereknek egymással szemben kell cselekedniük; barátnak baráttal szemben, ellenségnek ellenséggel szemben, vagy olyan személyeknek kell egymást megtámadniuk, akik egymás iránt közömbösek. De ha egyik ellenség öli meg a másikat,ez sem a tett végrehajtásának pillanatában, sem pedig megelőzően, a végrehajtás kitervelésekor nem kelt bennünk szánalmat, nem számítva azt az érzést, amely magából az erőszakos, gyászos kimenetelű tett látványából származik." Stahr hozzáfűzi, hogy ebből a szakaszból világosan következik; "Arisztotelész szerint a néző félelme és szánalma mindig csak a hős - és nem az ellenfél - cselekedeteire és szenvedéseire vonatkozhat... Hogy egyik ellenség megsemmisíti a másikat, ez a régiek felfogása szerint teljesen rendjén való volt, és Oresztész helyében Aigisztoszt minden görög a legjobb lelkiismerettel agyonverte volna. A tettes tehát nem nyeri el a néző tragikus részvétét, legfeljebb a boszszuálló által agyonvert bűnös kelt benne olyan pillanatnyi emberi együttérzést, amely ellen nem tud védekezni."

éppen ennyire nem tragikus az az eset sem, amikor a drámai alakok "sem barátok, sem ellenségek".- 57 -