Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

A félelem és a részvét felkeltéséhez vezető utak

Arisztotelész a szenvedésnek ezt az elemét "páthosz"nak nevezi és ezen mindazokat a cselekedeteket érti,amelyek megsemmisülést és fájdalmat hoznak magukkal, de egyúttal a megkönnyebbülést is kiváltják. A görög dráma ezeket az eseményeket a színpad mögé helyezte. Ez abból a finom érzékre valló ^elismerésből fakadt, hogy az iszonyatos nem drámai.

A korai barokk angol komédiásainak rémdrámái, de a keresztény mártirszindarabok is előszeretettel vittek színpadra túlzó kegyetlenkedéseket, minden naturalista förtelmességükkel együtt. Az idegcsiklandozó szenzáció sosem idézi elő a félelem és- a szánalom drámai érzését. Az emberi érzésvilág egészen más rétegeihez szólnak. Ezek az idegtépő borzalmak ugyanis legfeljebb bizonyos perverz, kéjes kíváncsiságot keltenek, tehát nem a tragikum, erkölcsi hatását, hanem a durván érzéki inger felébresztését szolgálják. A székében kényelmesen ülő nézőt az idegcsiklandozás egyáltalán nem ragadja magával, sőt, élvezi a veszélytelenséget és "biztonságában" nem rendül meg. Ellenkezőleg, úgy érzi, milyen jó, hogy a veszélyes világon kivülmaradhat. énje nem kap olyan benyomásokat, amelyek magatartását megváltoztatják vagy megerősítik.A színpad mögött lejátszódó katasztrófa viszont nem tereli el figyelmét durva anyagiságával. Érzelmei felszabadulnak és igy módjában áll,hogy a katasztrófa okai iránt érdeklődjék, egész súlyát résztvevőén átérezze és meghatódjék. A szenzáció varázsáról való lemondásában rejlik a drámai hatás egyik döntő feltétele: a költő mozgósítja a néző fantáziáját, átélőképességét és indulati erejét, bizva abban, hogy a világ szenvedése és igazságtalansága megindítja a nézőt.

Mindezzel Arisztotelész a dráma meghatározó elemeit magyarázta és most jut el a főkérdés megválaszolásához: milyen utón és milyen módokon érhető el a tragédia végcélja?

Milyen hős keltheti fel bennünk a félelem és a szánalom érzetét?- 55 -