Gaillard, Ottofritz: A dráma alaptörvényeiről - Korszerű színház 28. (Budapest, 1961)

A paideia

lémát ismeri el egyedül lényegesnek. Ez a réazvétlenség, ez a menekülés a valóságtól,a művészi erkölcs törvényévé emelve, szellemi előkészítése annak az emberellenes életfelfogásnak és egyben egy olyan állam filozófiai igazolásának, ahol az uralkodó társadalmi rend számára kényelmetlen követeléseket zsarnokian elnyomják - amig csak a szükségszerű katasztrófa be nem következik. A természettel szembeni önhittségben rejlik a valóságtól távolálló észtétizmusnak gyökere éppúgy, mint az arisztokratikus diktatúrának. A kettő összetartozik.

Amikor Platón befejezte a vádbeszédét a fennálló művészet felett, mint filozófus felszólítja a védőket, kíséreljék meg bebizonyítani az ellenkezőjét: mégpedig nemcsak azt, hogy a művészet ártalmatlan élvezetet nyújt, hanem azt is, hogy pozitív társadalmi funkciója is van, hogy a nép és az állam életére hasznos és éppen ezért szükséges. Szerinte ezt csak akkor tehetnék meg, ha bebizonyíthatnák, hogy a művészet az embert erkölcsileg fejleszti. Arisztotelész Poétikája a válasz erre.

A PAIDEIA

A görög gondolkodás szerint az egyén és az összesség számára mindeneknél fontosabb az ember erkölcsi és szellemi kultúrája, amely a tökéletes emberséghez vezet. A tökéletes emberséghez vezető ut a "paideia , az erkölcsi és szellemi nevelés eredményeként nyert ismeret és műveltség. Ehhez járult kiegészítésként a test egészségét és rugalmasságát biztositó testnevelés. A paideianak kellett megteremtenie a harmónikus embert. Ez a nevelési eszmény tovább hatott - például Goethere is, aki a Wilhelm Meisterben megmutatja, hogy az értelmi-esztétikai neveléssel az emberek képzése korántsincs befejezve. Mert az ember társadalmi lény, "zoon politikon", mondja Arisztotelész, közösségben él, az ál- 27