Wolf, Friedrich: Az időszerű színházról - Korszerű színház 25. (Budapest, 1961)

A színháztörténethez

Alig ötven évvel később ismét éles kanyarhoz érkezünk! Szophoklész Antigoné .Iában a kórus ezeket a sorokat

zengi:

"Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb..."

És most addig ismeretlen büszkeséggel és öntudattal sorolják fel az ember teljesitményeit és képességeit s az egész koronájaként a végén ez hangzik el:

"És a beszédet és a széllel Versenyző gondolatot meg a törvényt Tanulja, a városrendezőt..."

/Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása/

Itt, Szophoklész Antigonéjában az ember áll a középpontban, merészen, büszkén, öntudatosan! Nyoma sincs már az Eumeniszektől, a régi bosszuistennőktől meghajszolt teremtmény tompa félelmének, amely kifejeződik pl. Aiszkhülosz Eumeniszek cimü müvének zárókórusában:

"Van-é, ki meg nem remeg,

Kiben nem él tisztelet,

Ha hallja sors-adta

És istenektül kinyert

Hatalmam? ősi fényiben

Ragyog ma is becsem s nem ér

Gyalázat, ott lakom bár, hova nap se hat,

Mélyen a föld alatt, homályos éj honát."

/Csengery János fordítása/

Az Oidipuaz királyban is Szophoklész úgy mutatja meg az embert, mint aki iszonyú sorsa ellenére végső soron mégis szuverén ura akaratának; nem az Erinniszek hajszolják é3 büntetik, önmaga bünteti magát! És vad kiáltása: "Tudni akarom!" a tudat uj, nagyon is személyes jellegű lázadását fejezi ki az ősi végzet sötét hatalma ellen!

16 -