Kerr, Walter: „A szabálytalan” drámáról. (Szemelvények) - Korszerű színház 22. (Budapest, 1961)
III. Hogy ronthatjuk el a jó mesét?
Altja, "milyen árat kall fizetnünk, ha kacérkodunk a közönség tetszésével,ha engedünk a "cselekmény" Iránti óhajnak!" Ba bizonyos értelemben igaza is van. A darab jellegét - azt, hogy lényege a mozdulatlanság - a közönség már réges-régen felfedezte* A mü szerkezetétől már elválaszthatatlan a pangás és ezt az alkatot tizenegy órakor már nem lehet egyetlen lagymatag gesztussal megmásítani. A hamisítatlan parallzist nem ilyen könnyű gyógyítani. Ami az éretlenekkel való blbelődést illeti, Henry Popkin cikke a Commentary 1953 szeptemberi számában azt a véleményt kockáztatja meg, hogy korunkban tulajdonképpen tömegméretű menekülés folyik az infantilizmusba, amely menekülésre korunk szörnyűségei késztetnek. Azt hiszem, nem kell ilyen szigorúnak lennünk önmagunkkal szemben. Meglehet, hogy a probléma csak a drámairással kapcsolatban merül fel. Hébe-korba a drámairó belső kényszert érezhet, hogy valami eseményt is bemutasson. /Már csak azért is, hogy a harmadik felvonás egy kicsit más legyen, mint az első./ Ha már egyszer nincs kegyelem a tudatos cselekvés számára, valami elkerülhetetlen történést keres. Senki sem kerülheti el, hogy fel ne nőjön. Ebben a folyamatban nincs semmi felháboritóan színpadias. Nem kell hozzá még elhatározás sémi kellemesen észrevétlen. Elég a tudomásulvétel egyetlen, röpke pillanata, és már túl is vagyunk rajta. A lány uj ruhájában, a fiú újdonsült férfiasságában léphet elő. Még a hangot sem kell hozzá megemelni, a félhomályt sem megszentségteleniteni. Valami történt, de nem történt semmi tudatost sikerült a meg nem alkuvó megalkuvás. Mindenesetre jó osomó félszeg, zavart, akadozónyelvü kamasz válik felnőtté színpadainkon. Sorsukra bízzuk ezeket a kamaszokat, hogy tétova szárnycsapásokkal keljenek útra az áttetsző éjszakai ég felé. Általában nem is törődünk velük tovább mindaddig, amíg el nem érik a kimerültségnek azt a fokát, hogy megjelenhetnek az őszi kertben. 64