Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A további fejlődés és a lehetőségek

az ősi szinpad! eszközökhöz; nemcsak Claudel misejátéka és Brecht agitációs színháza fedezi fel újra a pantomimot - Ionescónál és Adamovnál a bohózat drámai formájában merül fel - Tennessee Williams Camino Real cimü müvében álomszerű viziók pantomimikus uton válnak képszerűvé Wildernél a színpadi alakok "lefestik*' környezetük kellékeit (mint a kínaiak vagy Marceau) - végül pedig Beckett A játszma vége cimü színdarabjához egy "Acte sans paro— les"-t (némajátékot) fűzött hozzá, amelyben az ember tehetetlensége még drasztikusabbá válik, minthogy nincsenek szavai. Itt mutatkozik me-5 a legvilágosabban, hogy a pantomim egy olyan fejlődés végén jelenik meg újra, amely a színházat mind jobban a maga tiszta eszközeire redukálja, amely az illúziót az Ősi kifejezési formákhoz vezeti el, a tiszta szóhoz és a tiszta mozdulathoz. Emellett éppen a német Ionescó- vagy Wilder-előadásokban fájdalmasan kell nélkülöznünk a színészek pantomimikus képzését. Decroux marionettjét nem kellene félredobnunk, mint absztraktot és élettelent. Eszközei - helyesen elsajátítva és megfelelő mértékben alkalmazva ismét uj szint, igazi komédiázó életet adnának elvizenyősödött "társalgási" színházunknak. Éppen a Barrault-Claudel példa bizonyltja, milyen termékeny továbbfejlődésre képes a "mime pur". Nem véletlen, hogy éppen Decroux tanítványának sikerült a Selyemcipő színrevitele, amely minden bizonnyal egyike a legnehezebb rendezői feladatoknak. Ugyanez a szindarab bizonyltja be azt is, milyen színpadi kifejező erőt érhet el a drámairó a pantomim eszközeivel. A pantomim felkínálkozik a modern beszélő színháznak: a színésznek, a rendezőnek, a drámairónak - mindegyik számára kötelező, hogy a test-beszédet újra megtanulja és felhasználja.