Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A további fejlődés és a lehetőségek

neue, amely, éppúgy mint Charlie, a szegény csavargó, a gyermeteg "Nem- Leeehet

H-bohóc vagy a régi Harlekinek, felajánlotta a közönségnek, hogy azonosuljanak vele és lássa benne megtestesülve saját álmait és balsorsát* 1947. március 22-én lép fel Bip első Ízben a párizsi Théâtre de la Poche piciny színpadán. Hegteremtője éppen négy éve dolgozott a színháznál, 1945-ban egy szünidei táborban "mimuskodott" először gyermekekkel, egy évvel később bejutott Dullin iskolájába, majd ismét két évvel később (a háborúból való hazatérése után) ez az iskola nyújt számára pantomimikus képzést (Etienne Decroux utján) . 1946-ban Harle kint játszotta a Baptiste cimü pantomimban, amelyet Jean-Louis Barrault és Hadelelne Renaud rendezett a Szerelmek varosa motívumai alapján. És 1947-ben megszületik Bip. Álomlény, akinek a megjelenése teljesen hétköznapi. Fehér Pierrot-arcot visel, magasra húzott csodálkozó szemöldökkel, keresztcsikos inget, mint a modern huligánok - szük, félhosszu csőnadrág is van rajta, de ez a nadrág fehér és világítva emelkedik ki a szinpad fekete hátteréből -, olyan kalapot hord, mint Charlie Chaplin, de ez a kalap szétvert, szomorúbb, mint a merev keménykalap, és nagy virág koronázza, amely vörösen világit az őt hirdető plakáton: egy újra megtalált romantika szimbóluma. Nemcsak a virág árulkodik arról, hogy Bip romantikus. Mindenben, amit cselekszik, valami gyermeteg álmodozás, naiv poézis ismerhető fel. A közönség a lelkéért szereti, kevéssé figyeli pantomimikus technikáját. Bip, a maga egészen egyszerű élményeivel (amelyek ráadásul gyakran még technikailag is egész szimplák) hódítja meg a sziveket: megszelídít egy oroszlánt, amely semmiképpen sem hajlandó keresztülugrani a karlkán - Dávid és Góliátot játszik, a ravasz kis pásztort, aki megöli a nagyszájú óriást - megfog egy pillangót ós az meghal kese között - szórakozik egy mulatságon, táncol, berúg és ssno—