Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A pantomim jelene

lag hosszú az ut, de mindkét esetben szimbolikus jelzésről van szó, amely tartalmát tekintve ismeretes mind az előadó, mind a "befogadó" előtt. Brecht az Állítsátok meg Arturo ült

! cimü müvébe beépített egy kis mimikai leckétt a "német köszöntés" példáján mutatja be, honnan születik meg egy mozdulat,amely először absztrakt, de ezután szimbolikussá emelkedik. Az a pozitív vagy negativ lenyűgöző hatás, amelyet az ilyen szimbolikus mozdulatok kiváltanak, éppen ezen a példán keresztül vált előttünk világossá. Az uj szinész A Decroux megteremtette absztrakt marionett tiltakozást váltott kit szemére vetették, hogy absztrakt, mesterkélt, értelem nélküli. Természetesen a purista konstrukció határos az élettelenné váló formalizmussal, de mégis pontosabban kell mérlegelni az indokokat az önmagát intellektuálisan irányító uj szinész mellett és ellene. Minden színjátszás! elméletben két szélsőséges vélemény fedezhető felt az egyik a színészben érzésektől elárasztott embert lát, aki az eljátszandó szituációt vagy az ábrázoló színpadi alak jellemét önmagából kiindulva éli-érzi - önmagát játssza, feloldódik a szerepben, nem átallja felfedni a saját lelkét és felkínálni a közönségnek. Megrendíti a közönséget, mert a nézők lényének naiv alapjaihoz apellál, mert mindenki át tudja élni a maga örömeit és fájdalmait - magával ragad, lenyűgöz. (Vagy ha rossz, nevetségesen hat.) Nevezzük őt romantikus színésznek. A másik szinésztipus - nevezzük "racionálisnak" tudatosan formálja meg a szerepét, megmarad a maszkja mögött, tehát lemond önmaga felfedéséről és nem áldozza fel magát; nemcsak mozdulatait ós ssavait, hanem érzelmeit és indulatait is marionett-drótokon irányit ja. A naiv közön-